100 éve született Szabó Magda

 

 

Szabó Magdáról vallott Szabó T. Anna

 

Ki volt nekem Szabó Magda? A rokonom – de sok idő telt el, amíg ő is azzá fogadott. Gyermekkoromban naiv büszkeséggel azt reméltem, hogy akár a lányának is hihetnek, mivel őt ugyanúgy hívják, mint édesanyámat. És rettentően tetszett, ahogy – mint az Ókútban megírta – kisgyermekként úgy rótta le a tiszteletét Arany balladái előtt, hogy legkedvesebb madaras-szilvás lehúzósképét ragasztotta rá a díszkiadás moarélapjára. Most is az ujjamban érzem ennek a gesztusnak a testi mivoltát: az áhítatos gyermek áldozatot hoz – a naivitását, a szellemi szüzességét ajánlja fel a mindent megváltoztató versélményért -, de a vékony hártyán át ugyanakkor bele is simogatja magát a könyvbe mint tárgyba és szellemiségbe. Ahogy a hívők a szenteket, ő is a csupasz bőrével érinti a klasszikusokat, átengedve és elkötelezve magát a nagyságból áradó delejes erőnek. „Kell, hogy egy ponton, egy bizonyos ponton ne csak munkatársa, de áldozata is legyek az alkotónak, hogy eldőljek előtte, mert eltalált, és úgy pusztuljak bele az általa kapott élménybe, hogy ne is sejtsem egész világosan, mi hát a fegyvere.”
Így tettek velem az ő írásai is: lefegyvereztek. A versei legkivált. A Szilfán halat című kötet első kiadását egyetemistaként antikváriumban szereztem be, nem éppen könnyen, és ahogy kinyitottam, rögtön tudtam, hogy ezt a hangot akartam megtalálni megint: kemény, kétségbeesett, szenvedélyes, és olyan erőt sugároz, amilyet csakis ez a generáció, s elsősorban persze Nemes Nagy Ágnes párhuzamos univerzuma tud. „Nehézkedés, ész, ösztönök: / az élő elfogad” – ezt írja Szabó Magda, de közben csak úgy ordít a verseiről, hogy nem tudja elfogadni azt, amit nem lehet. Figyel és lázad, ír és figyel, jelet hagy, hogy mások se tudjanak csak úgy, önként és dalolva elfogadni semmit. Belső szabadságra tanít, és nemcsak holmi világi rendszerek, de a világ rendjének ellenében is. Mert ő csak látszólag tagozódott be hagyományba, népbe, sikerbe, emberi kapcsolatokba: a nézése mindig a régi maradt, és az is, ahogy – akár a levonókép-ragasztás pillanatában – a lágy önátadás jelképes gesztusaiban is megmaradt kemény és okos önmagának. Tudta, mit vállalt: a nyitott szem bátorságát, az aktív, a világot nem elfogadó, hanem saját tükörrendszeréből visszavezetve ismét szétsugárzó nézést. Illúziótlanságát jól mutatja, ahogy egy képzeletbeli fiatal íróhoz szól: „mesterséged csapda, soha nem lesz egy gyanú nélküli másodperced, az agyadba szerelt kamerát ki nem kapcsolja senki, amíg élsz, te magad sem tudod megállítani. Még csókolózni sem úgy fogsz, mint más, aki nem kapta meg az alkotás képességét, míg ölelkezel, egyszerre kétfelé is figyelsz, aztán fogod a pillanatot, és beteszed emlékezeted jégládájába, utólagos felhasználás érdekében.” És nemcsak erről a rettenetes, hideg kameráról beszél itt, de arról is, hogy ezt a fájdalmas az objektivitást magunkkal szemben sem szabad elveszítenünk. Fontos, nagyon fontos nekem, hogy ő, aki annyira magabiztosnak tetszett, soha nem szűnt meg kételkedni.
Ültem egyszer mellette Hollandiában egy felolvasáson, 2004 őszén; lenyűgöző természetességgel társalkodott többféle nyelven, a lábát lógázta a széken, mint egy kislány, mosolygott, csevegett, és ragyogott – igazi volt, de közben mégsem tűnt azonosnak önmagával: nem is tudom, milyen titkos hullámhosszon, de magányt sugárzott, különleges és magába zárt egyediséget. A látszólag könnyedén kezelt szeretetvágy mellett, amit a feléje áradó figyelem sem tudott csillapítani, talán mégis a függetlensége volt a legjobban érezhető, az, hogy ő most nemcsak láttatja magát, de titokban néz is, jeges tudatossággal rögzít, és közben még befele is figyel. Biztos vagyok benne, hogy nem az érdekelte, ami körülötte történik. Alig várta, hogy végre leülhessen írni.
Egyik írásában nagy titkot árult el az édesanyjáról, akit ő mindenkinél jobban ismert és szeretett. Szabó Magda, az író, megosztotta az olvasókkal egyik legsebzőbb emlékét – azt, hogy az anyja a halálos ágyán azt mondta neki: „Annyi titkom van.” Ezt éreztem róla én is mindig, bár személyesen mindösszesen háromszor találkoztam vele. Először csak karon ülő fiacskámnak mutattam meg messziről, mint irodalmi nagyságot, aztán sokáig néztem, hogyan vonul le, nyolcvanöt évének méltóságával, minden segítséget visszautasítva, a Károlyi Palota lépcsősorán. Másodszor Hollandiában olvastunk fel együtt, aztán a Lator Lászlóval közös könyvbemutatón hallgattam dallamos hangját, figyeltem, hogyan ragadja magával a közönséget. (Egy csokor nárciszt vittem neki oda utána; belefúrta az arcát). Negyedszerre a születésnapi ünnepségén találkozhattam volna vele, ha nem lettem volna éppen fülig náthás – és most már nincs több módom, hogy lássam, hogy elámuljak nagy munkával kikalapált páncélján, amit a világgal szemben viselt csatákhoz öltött fel.
Soha nem mertem akár csak szóval is illetni ezt az áthatolhatatlannak tetsző vértezetet: hiába leplezte csipke a vitézien kemény kézfogást, én bizony féltem, hisz tudtam az igazat, tudtam, hogy kivel állok szemben. Pedig ő egy pillanatra levetette a páncélt, és a legnagyobbak nagylelkűségével egyszer vaskesztyű nélkül nyújtott nekem kezet. Én mégis vonakodtam a csupasz bőrömmel érinteni a klasszikust: megakadályozott saját elfogódottságom. Egy levél, egy valódi falevél volt pályatársi fegyverletételének az oka, a csodafa aranyszínnel szegélyezett, csipkefinom levele, amit nyolcvanötödik születésnapjára küldtem, és ez őt az édesapja egyszerű, mégis varázslatos ajándékaira emlékeztette. Egy másik, finom falevelekkel ékített levelezőlappal válaszolt: lelkes és verses üdvözletében azonmód keresztlányává fogadott; ő és Lator tanár úr egymástól függetlenül keresztelt el Tannának. Még most is fájó öröm olvasni , hogy eszerint Tanna-Tullia volnék, az „Újhold öregeinek titkon szült gyereke”, összepróbálta a versben a szót, Annamadga, Magdaanna, mintha az anyám lenne valóban, valaki, akire bizton rárímelhetek, aki kérdez, akinek felelek, akitől én is kérdezhetek. Valódi szeretettel írt akkor, következetesen megtartva saját, máshol már kőbe vésett író-parancsolatát, miszerint bármilyen nehéz is, „tanulj a klasszikusoktól alkotói bátorságot és jellemet, segítsd az utánad következő nemzedéket”.
Tudta, hogy mit tesz (mindig reflektált, mindig), sőt, meg is írta: „most én lépek feléd, becsüld meg, ritka lépés”. Igen, ott, akkor mégiscsak lépnem kellett volna nekem is, nem visszalépni, hiszen meg is kérdezte, hogy „Felelsz-e, szólsz-e, Tanna?” Akkor kellett volna menni, lenni, adni, venni, eldőlni előtte, nem csak suta leveleket írni, még telefonálni se merni, várni – igen, tennem kellett volna valamit, de ezt meg az én páncélzatom nehézkedése akadályozta meg. Csak csörömpöltem nagy búsan magamban, nem mertem belépni a sorompók közé, ahova szólított-hívott elegáns, lovagi küzdelemre, oda a porondra, ahol már csak néhányadmagával állt – nem tudhattam akkor, hogy így lesz a nehezebb, hogy most vihetem ezt a rámkövült nehéz vasat,fényes kard helyett a tehetetlenségem rozsdás terhét. Nem először, és nem utoljára tettem így: kezet nyújtottak, én rémülten hátraléptem, és most éget a le nem vett, éget a fel nem vett kesztyű.
Persze aztán ő is visszalépett, vagy inkább csak elfordult, kedves, verses-rajzos levelezőlapokon tudatta, hogy majd ő keres, majd ő hív – „Kérlek, légy türelemmel” – nem hívott, tudtam is, hogy nem fog, mert a megkésve, de akkor aztán teljes lendülettel támadó világhír szele forgatta szédülésig, olyan sebességgel, hogy már az íráshoz sem tudott hozzájutni, bejutni a forgószél csendes centrumába, én pedig, a gyermeki és keresztlányi szeretet klasszikus szerepében (pedig a szeretet dehogy szerep, csak a gesztus, de az szinte mindig!) az elmulasztott kilencvenedik születésnapra fotót, verset, magam-válogatta kövecskét küldtem, és hozzácsaptam a kötetemet is, éppen a szeretteink elvesztésének félelméből eredt Elhagy-ot, amit csak babonából nem küldtem el addig, mert immár ő a negyedik, akihez hasonló okokból már nem jutnak el a könyveim. A postások szorgalmasan el is vitték a régi Júlia utcai címre (gondosan ráírtam: Szabó Magda, író), aztán látszott a boríték sokszínű felírásain és felülírásain, hogy a postán dolgozó olvasók meg is próbálták eljuttatni hozzá, próbálták kinyomozni, hol lakhat most, de végül is a könyv visszajött, vissza hozzám. Soha nem volt ilyen kősúlyú kötetem, benne a szokásosan suta dedikációval meg a Tannával. Ez lesz most már a felolvasópéldányom, a meg nem érintés könyve, amelyre senki nem fog madarat és szilvát applikálni, és ami soha nem lehetett az övé, és nem is lehet olyan, mint az ő könyvei, de legalább benne van egy vers, az Örökség, ami előtte is tiszteleg: a tanulás verse („Tanuld meg a szakmát. Egyáltalán: tanulj meg minden megtanulhatót” adta volt parancsba ő), és az ősök verse, akik közé most már ő is tartozik. (Erre is volt válasza: „hogy síromhoz úgy jártok, mint a kútra/… nem vígasztal” írta keserűen). „Micsoda árvaság, hogy senki sincs, / ki hallgatná szavam”- ezt üzente az utódoknak. Nekem, elkésett rokonának, most már nem maradt más, mint hogy hallgassak, hogy odahallgassak rá újra meg újra.
Legalább szólt hozzám, legalább láthattam. Így láttam, ilyennek láttam. Nyitott szem volt, tanú volt, elment. És annyi titka volt, amit sohasem fogok megtudni.

 

 

Szavazás

Téged mi érdekel a legjobban?

Belépés
Kereső
0.026 mp