A Nyugatban olvastam

INDISZKRÉCIÓ AZ IRODALOMBAN 
A NYUGAT ANKÉTJA
SCHÖPFLIN ALADÁR:

Szegény Kaffka Margit szomorúan mondta, kevéssel a Szinek és évek megjelenése után:

- Az anyám haragszik rám a regény miatt. Hónapok óta nem kapok tőle levelet. Ez után a regény után nem mutathatom többé magamat Nagykárolyban.

A regény tudniillik Margit anyjának életét alakítja, a főalak körül tolongó többi alakok legnagyobb része pedig nagykárolyi modellek után van formálva.

Ezt a fájdalmat bizonyára érezte minden író, mert mindenkivel megtörtént, hogy - néha talán akaratlanul is - modell után dolgozott, a modell ráismert önmagára és megharagudott.

S a modellnek, a maga szempontjából, igaza is van. Senki sem szereti, ha nyilvánosan mossák a szennyesét. A maga privát-ügyeit, szerelmi, családi, anyagi, erkölcsi komplikációit mindenki a legsajátabb magántulajdonának érzi, amelyet védeni igyekszik a nyilvánosság elől. Azt még csak megérti, sőt többnyire szívesen is látja, ha az embertársának a dolgait leleplezik előtte, akár szóban, akár írásban, de ha ő róla magáról rántják le a paplant, az már nem igazság és nem tisztességes dolog. Hozzá még nem is az igazságnak megfelelően, mert hiszen az író nem hiteles képet rajzol, hanem a róla vett motívumokhoz más, kitalált, vagy másokról vett motívumokat elegyít, cselekvéseket, gondolatokat, érzéseket imputál neki, - ő ezt úgy érzi, hogy megrágalmazták. Egy sereg vonással felismerhetővé tették és aztán rákentek egy sereg idegen vonást, aki a képet nézi, azt hiszi, ez ő, pedig nem is ő. Annál kellemetlenebb, ha ezt valaki közelálló tette, rokon, jóbarát, földi. Ezt igazán nem lehet nem venni rossz néven. A legtöbb esetben a szeméremérzet, a hiúság, néha talán az érdek sérelmén túl is van még valami. Hát ilyennek tart engem, ilyeneket tételez fel rólam ez az író! - mondja a modell és meg van sértve.

A sérelem sokszor még a halálon túl is folytatódik. Történelmi szerepű emberek utódai is haragusznak, ha az apjukról, öregapjukról, néha meg a tizedik ősükről is olyanokat megírnak, amik rosszul esnek. Emlékszünk még Szendrey Júlia tiszteletreméltó utódainak erélyes tiltakozására, mikor egyik-másik író olyasvalamit írt nagyanyjukról, ami sértette az ő családi érzésüket. A napokban olvastuk az ujságban, hogy Georges Sand ivadékai bepöröltek egy írót, aki a változatos életű írónő szerelmi ügyeit szellőztette. Gottfried Kellerről olvastam valahol, hogy elkergette korcsmai asztal mellől a derék Bechthold professzort, mikor megtudta, hogy ez meg akarja írni az életrajzát. «Maga megszámlálja, hány deci bort ittam, hányszor rúgtam be!» - kiabált rá mérgesen.

Megértem Ignotust, ha fáj neki az az alak a Timár Virgil fiá-ban, mert a regény olvasása közben lehetetlen nem gondolni arra, hogy az író őt ültette hozzá modellnek, - pedig én tanu vagyok rá, hogy Babits szándékától semmi sem állott távolabb, mint hogy Ignotust megbántsa, vagy éppen kipellengérezze. Még azt is tudom, hogy ez a Vitányi, ahogy a regényben szerepel, egyáltalán nem jelenti Babitsnak Ignotusról alkotott képét.

Az író pedig azt mondja: Akár van jogom ilyeneket csinálni, akár nincs, mégis csinálom, mert kénytelen vagyok vele. A mesterségem kényszerít rá. Nekem az alakjaimat onnan kell vennem, ahol vannak s mivel a jelenlegi vagy volt környezetemet ismerem legjobban, hát legtöbbször onnan veszem modelljeimet. Nem akarom őket ezzel megbántani, nem akarok mást, mint a mesterségemet gyakorolni. Sokszor csak utólag tudom meg a sérelmekből, hogy modellt használtam. Sokszor meg is bánom, amit tettem, de nem tehettem mást, muszáj volt. Nem tehetek róla, ha ilyen dolgokra kényszerít a mesterségem, amely nekem mindenek felett való. A levegőből, merő fantáziából nem dolgozhatom, mert én nem vagyok romantikus fantomokról romantikus meséket álmodó valaki, keresztülmentem a realisztikus ábrázolás iskoláján, nekem élő alakokat kell három dimenzióba állítva, minden oldalukról megelevenítve művembe állítani s ehhez modell kell és hiába adok a modellemre akármiféle köpönyeget, mégis ráismer önmagára, ráismernek mások és kész a baj. Hiszen én magamat sem kimélem, sőt magamat kimélem legkevésbé s nekem nem lehet fontosabb a mások érzékenysége, sem a magam kényelme, mint az írói igazság, melynek alázatos szolgájául szegődtem.

Az írónak, aki így beszél, teljesen igaza van. És itt a főbaj. Mind a két vitatkozó félnek igaza van. Az ilyen kétágú igazságokból származnak az életben a tragikus helyzetek. Az író munkája mindig önfeláldozás.

A kettő közül az erősebbik igazság érvényesül. Az irodalom természetéből folyó követelmény pedig erősebb bármi privát-érzékenységnél. Csak egy esetben kell az utóbbinak igazat adni: mikor az írót modelljével szemben szemellátható szándékosság vezeti, ha célja nem a művészi igazságnak megfelelő ábrázolás, hanem a kipécézés. Ebben az esetben az író kilép az irodalom bűvös köréből, pamfletista lesz és nincs joga ahhoz a sérthetetlenséghez, amely az írót munkája közben megilleti.

Szavazás

Téged mi érdekel a legjobban?

Belépés
Kereső
0.049 mp