Állati

 

Nógrády Gábor

 Denevér

 

 

Tehetek én róla, hogy nem fehér galambnak születtem?

Mi az, hogy csúnya vagyok, mint az ördög?

Azért, mert tele van az arcom redőkkel, meg lebenyekkel és szemölcsökkel, sörtékkel, ráncokkal, barázdákkal, meg árkokkal?
Szemtelenség! Ilyen vagyok és kész!
De tudjátok mit mondok? A mamámnak én voltam a legszebb!
És egyébként is: az ember miből gondolja, hogy szép?

Még hogy az ember szép! Babonából a szárnyamnál fogva kiszegez a kapura, hogy távol tartsa az ördögöket. Szép!

Berobbantja a barlangot, ahol élek. Szép!

Befalazza a padlást, ahol alszom és sörétes puskával lövöldöz rám. Szép!
Én vagyok a vérszívó vámpír? És te kis barátom?

Te nem az anyád meg az apád vérét szívod folyton, hogy vegyen egy biciklit, egy játékot vagy egy edzőcipőt?
Azért még nem kell utálni a denevért, mert nem egy Madonna vagy Claudia Schiffer! Az ijeszt benneteket, hogy éjszaka hangtalanul suhanok, és mégis úgy tájékozódom, mint repülő a ködben? És ti? Ti talán nem találjátok meg éjszaka a sötét konyhában az eldugott almás rétest?! Érdekes!
Az nekem semmi, bekapni egy legyet vagy kikerülni egy vékony drótot a sötét szobában. Hogy csinálom? Orromon, számon kiengedem az ultrahangot, az visszaverődik a tárgyakról, és én már látom is az előttem lebegő akadály teljes alakját. Ilyen ügyes vagyok, az emberek mégis üldöznek.
Pedig nagy butaságot csinál, aki engem bánt. Egyetlen éjszaka alatt hétszáz rovart, szúnyogot, vándorsáskát fogyasztok, de megeszem a rágcsálókat: az egeret, a mezei pockot is. Tudod te, hogy mennyi gabonát meg gyümölcsöt mentek meg így?

Ha mondjuk egy rovar, egy egér csak tíz forint kárt okozhatna egy év alatt, és én bekapom...! Tudod, hogy az évente mennyi haszon? Majd számítsd ki egyszer, ha be tudsz szorozni hétezret háromszázhatvanöttel.
Egy biztos: az ember nem egy hálás állat.
Pusztít, ahol ér. És ha véletlenül betévedek a szobába, sikoltozni kezd, mert azt hiszi, hogy a hajába ragadok. Ragadjon az ő hajába a szomszédasszony meg a légypapír! Engem ne csapkodjon bottal! Én Magyarországon védett vagyok, nem úgy, mint a Sós Bence, akit bármikor felképelhet az apja. Engem nem szabadna bántani, mert fogom magam és kipusztulok. Aztán kapkodjon be egy éjszaka hétszáz rovart  az a bilifülű Dezső, aki vadászik rám!

----------------------------------------------------------

 

 Gárdonyi Géza : A cinege

 

Egyszer nagy hideg volt. Az ablakot jégvirágok nőtték be. Az emberek bundában mentek ki a szobából: a fülükre ráhúzták a sapkát, és kék orral és könnyező szemmel tértek vissza. Azt mondták, hogy soha, mióta élnek, ilyen hideg nem volt.

  Juliska rálehelt az ablakra. A jégvirágok megolvadtak egy helyen a leheletétől, és kerek tisztaság támadt ottan. Juliska kinézett azon a kertbe. Mit látott? Hóval prémezett fákat, és fehérséget mindenütt.

  Az ablaktól néhány lépésnyire volt egy almafa. Annak az egyik ágán egy madárka ült. Piciny lába belesüllyedt az ágon fehérlő hóba. Szomorúan csipegett. Egyszer csak lehunyta a szemét. A feje aláhanyatlott. A következő pillanatban lehullott az ágról, és beleesett a hóba. A hátára esett. A lába az ég felé. Ott is maradt mozdulatlanul.

 - Istenem! - kiáltott fel Juliska -,  meghalt!

 - Ki halt meg? - kérdezte Mariska.

 - A kis madár. Megfagyott szegény.

 Azzal kendőt kapott a vállára és kifutott. Fölvette a kis madarat és bevitte a szobába.

 Ott addig-addig melengették, mígnem egyszer csak fölemelte a fejét. Egy darabig bágyadtan nézett Juliskára, aztán felröppent. Rászállott a sifonér tetejére, és onnan pislogott szét a szobában.

  A leányok nevettek és tapsoltak, hogy így visszanyerte az életét a madárka. Előhoztak egy üres kalitkát a kamarából és hívogatták bele:

  - Gyere bele, kis madár, ez lesz a te házad, adunk neked kendermagot, friss vizet. Olyan jó dolgod lesz, mintha nyár volna.

  A madárka azonban nem értette a hívogató szót. Rémülten kerengett ide-oda a szobában. Olykor nekirepült az ablaknak és nagyot dobbantott rajta. Mindenképpen ki akart menni, vissza a tél rideg-hideg, havas világába.

 Végre megfogták és betették a kalitkába. Hogy vergődött a kis bolondos cinege! Mindenképpen ki akart szabadulni.

 Aztán, mikor látta, hogy a leányok elvonultak a szoba túlsó sarkába, megállott. A melle pihegett. Nagy ijedelemben volt szegény.

 Hanem azután, mikor észrevette, hogy nem bántja senki, leugrott a kendermagos vályúhoz, és evett-evett szegényke és ivott rá nagyokat.

 Néhány nap múlva megszelídült. Nem verte többé a szárnyaival a kalitka drótjait. Jólesett neki a meleg szoba, meg a jó étel-ital. Egyszer mi nem jutott eszébe: felült a legfelső ülőkére, és nótára gyújtott.

  A lányok örvendezve állották körül.

  - Dalolj, dalolj, aranyos cinege!

  És a madár dalolt, dalolt félig lehunyt szemmel, boldogan. Vajon miről dalolt? Talán a tavaszról? Talán a napsugárról? Talán az ibolyáról? Talán egy másik kis cinegéről, aki azóta megfagyott?

  Az egész telet ott töltötte a kis madár. Jó kedve volt. Meg is hízott. A tolla élénkebb színben ragyogott, mint mikor odakerült.

  Aztán jött a tavasz. A mezőn kizöldült a fű. Meleg napsugár szállott az égből. Az almafa virágzott s künn csicseregtek a fecskék.

  A cinege kidugta a fejét a drótokon és szomorúan nézett ki az ablak üvegén át a szabadba. Nem dalolt többé. Csak ült elgondolkozva, szótlanul.

   - Most már eresszük el - szólott Juliska -, látom, hogy kikívánkozik.

   - Jaj, ne eresszük el - felelt Mariska -, ki énekel akkor nekem?

   - Ejnye, te szívtelen - szólt Juliska -, hát te csak arra gondolsz, hogy énekeljen neked, nem látod, hogy ő, szegény milyen szomorú. Ez nem sárga-fekete kanári, nem rabnak született madár, ez a szabadság madara, börtön neki a kalitka. Meghalna bánatában, ha zárva hagynánk.

   - Hát jó - szólt Mariska -, eresszük szabadon.

  De mikor a kis cinege kiröppent és eltűnt a fák lombjai között, Mariska mégis sírva fakadt. És hát Juliska is törülgette a szemét.

   - Isten áldjon, kis madár – mondogatták, a kendővel integetve.

   - Isten áldjon - mondotta Mariska -, sohase hallom többé a te szép éneklésedet.

Másnap, ahogy ott ültek a szobában, az ablakon át beszálló napfényben, egyszer csak egy ismerős madárdal hangzik az ablakon át.

  Ott volt a kis cinege. Ült a barackfán. Énekelt Mariskának meg Juliskának.

 

------------------------------------------------------

 

Móra Ferenc: A mi pókunk

 

 
 
 
Minap, ahogy ballagok hazafelé, nagy jajveszékeléssel szalad elébem a lépcsőn Panka lányom. Libeg-lobog az aranyhaja, tele van könnyel a búzavirágszeme, panasszal a pici szája:
    – Jaj, apuka, nagy szégyen érte a házunkat!”
“    – Micsoda, szentem?” –– tudakolom tőle ijedten. “– Tán elfelejtett delet kukorékolni a kakasunk?”
    “– Jaj, nagyobb ez még annál is!”
“    – Tán lehágta a sarkát a bádog huszár a porcelán királykisasszonynak?”
“    – Jaj, édes apukám, ne is találgasd, mert azt ki nem találod! Azt mondta ránk a házmester Böske, hogy nekünk még pókunk sincs!” 
“    – Ejnye, söprű meg kefe!”–– mordulok el haragosan – ez már csakugyan nagy csúfság.
Hamar, hamar, édesanyja, teremts ide nekünk egy pókot!” Nem bánjuk mink, ha csupa akkorácska is lesz, mint egy kétfelé tört mákszem, csak pók legyen. 
    Olyan áldott lélek ez az anya, hogy a mi kedvünkért tán még a csillagokat is ide hordaná az asztalra játéknak, de pókot nem tudott keríteni sehol sem. Pedig majd sírva fakadt szegény a nagy igyekezetben. 
“    – Édes lelkeim, hol vegyek én nektek pókot? Ha csak a padláson nem alszik valami zugolyban”.
    Nem aludt az se padláson, se pincében. Kifordítottuk a papírkosarat; fölkutattuk a tulipántos ládát: nem volt ott egy fia pók se. Hanem találtam a láda nagy fiókjának a kis fiókjában egy icipici skatulyát. Arany a teteje, bársony a bélése: de már ezt az Isten is pókistállónak szánta.
“    – Nézd-e – – tartom oda a Panka kisírt szeme elé ––, ebben tartjuk a pókunkat, ha lesz”.
“    – Nem ér az semmit – – eredt el a könnye megint a drágámnak – “nem lesz már nekünk pókunk ebben az életben!”
    De már erre magamon is erőt vett a keserűség, s alighanem megkérem a jó Istent, hogy változtasson pókká, ha Panka bizakodva föl nem kapaszkodik hozzám:
“    – Apuka, van pénzed?”
“    – Annyi, mint szőr a békán”.
    Pankának szinte szikrát szórt örömében a csillagszeme.
“    – Hisz akkor nincs baj! Kimégy a piacra, és megveszed a pókot”.
“    – Hm – mondom –, nem vagyok ám bizonyos benne, hogy árulnak-e pókot a piacon. Azt se tudom, mázsával mérik-e vagy vékával”.
“    – Mindegy az, apuka, csak te pók nélkül haza ne gyere”.
    Isten neki, gondoltam magamban, amit Panka kíván, meg kell azt fogadni. Éppen csak annyi kikötésem volt, hogy mire hazahozom a pókot, le legyen írva a lecke.
“    – Úgy vedd, mintha már le is volna” – – fogadkozott Panka, s lekapta a szögről a táskáját. Hát ahogy ki akarja nyitni ––  uramfia, ereszkedik ám le róla nagy sebesen egy icipici pókocska. Hát biz az egészen beszőtte a táskát a húsvéti vakáció alatt.
“    – Mi az, drágám?” –– ugrok oda sebesen.
“    – Semmi, apuka, csak egy legyecske” –– vörösödött el Panka a feje búbjáig. “– Hanem tudod mit, apukám? Ne menj a piacra, mert már nem kívánok pókot látni. Azt hiszem: rá se tudnék nézni arra a csúnya takácsmesterre”.
    Így maradt minálunk lakó nélkül a pókistálló. Arany a teteje, bársony a bélése: amelyiktek belefér, jöjjön el hozzánk póknak!

 


 

 

 

Szavazás

Téged mi érdekel a legjobban?

Belépés
Kereső
0.029 mp