Grecsó Krisztián: A jegygyűrű nyoma

 

 

 

Oszter lángosos lánya azon a nyáron szökött meg. Cukor Dani vitte el, így beszélték az izgatott felnőttek, pedig igazából a vonat vitte, a legkisebb Cukor gyerek csak mellette ült, és ijedten szorongatta Oszter Brigi kezét. Két nap múlva vissza is jöttek, én meg kiábrándultam a lányszöktetésekből. Ha egy olyan lánnyal, mint a Brigi, csak Szolnokig lehet jutni, akkor ebbe a férfiségbe kár belekezdeni.

Azon a nyáron mentem felső tagozatba, elmúltam tíz. És senki le nem tagadhatta – mert bármikor megmutatta a fürdőszoba mérleg! – csalhatatlanul több voltam már, mint huszonöt kiló. Ez akkor tekintélyesnek tűnt, ma látom a pénztár előtt, hogy van ekkora kiszerelésben kutyatáp. Mindenesetre lenéztem Cukor Danit, és úgy hittem, hogyha én szöktetem meg Oszter lángosos egyetlen lányát, mi Bécsig biztosan eljutunk. Engem addig el nem kapnak, míg nem veszek a Briginek egy szelet Sacher tortát.

Ezt mondtam is a nagyimnak, amikor fölültünk a vonatra. Szöktessem meg őt, ezzel ugratott napokig, ha ilyen nagy a szám. Azt feleltem, hogy az szabálytalan. Az ember nem szokta megszöktetni a saját nagymamáját. Juszti mama kinevetett: és fordítva mi a helyzet? A nagymama megszöktetheti az unokáját? Tanácstalan voltam, inkább szóltam anyunak, hogy tudjon róla, hogyha nem vagyok, és a kerti bunkeremben sem talál, akkor megszöktetett Juszti mama, és útban vagyunk a Balaton felé. Anyu egyáltalán nem tűnt meglepettnek, sőt az indulásunk időpontját is jobban tudta nálam, de ez csak a vonaton lett gyanús, utólag. Hogy itt szökésről nincsen szó.

Ez volt az első. Attól kezdve minden évben mentünk nyaralni, Juszti mama meg én, és néhány napig néztük, hogyan vitorláznak a badacsonyi lankák felé a sirályok. Belógattuk a lábunkat a vízibicikliről. Ezek voltak életem legszebb nyári napjai, és ezt nem csak utólag mondom. Nem csak most gondolom, amikor Juszti mama már nincs, hogy örültem annak az évente visszatérő néhány napnak. Akkor is tudtam, hogy mama előbb-utóbb nem lesz. Ott, a vízparton mindig eszembe jutott. Másutt ritkán. De ott, a végtelen boldogságban mindig az volt az első gondolatom, hogy ennek vége lesz egyszer. Ezért volt velem olyan nehéz. Nem mozdultam csónakból, cukrászdából, hegyoldaltól, mert mindenből dupla annyi emléket, élményt, látványt akartam, mint amennyi jutott: hogy biztosan meg tudjam jegyezni. Csak még egyszer oda akartam nézni. El ne feledjem, hogy milyen, amikor a gyönge, borillatú estébe lemegy a tihanyi apátság mögött a nap. És milyen, mikor Juszti mama összeüti a kezét, hogy ezért az utolsó szalmaszálért megérte. Így hívta a napsugarakat: szalmaszálak.

A vonaton megszólította egy idegen férfi. Menetben volt, egyik kocsiból tartott a másikba, de a mi kupénknál megállt. Engem dicsért, a fejemhez nyúlt a kezével. Azt mondta, hogy a fiatalasszonynak milyen nagy gyereke van. Juszti mama nevetett, ugyan. Nem értettem a szót, azon gondolkodtam, hogy ez a férfi vajon tényleg nem látja, hogy ez itt nekem a nagyim? Az öreg szem fiatalnak látja magát? Aztán később, hálátlan gimnazista koromban, mikor a legkomiszabbul hagytam el az én Juszti nagyimat, és nem akartam már kettesben menni vele a Balatonhoz, úgy hittem, hogy nem. Akkoriban úgy gondoltam, hogy az öregedő szem csak magát látja fiatalnak, a szemben ülőt, a parkban sétálót, a szomszédot, aki, ha jókedve átinteget az orgonabokor fölött, őt nem. De ma már tudom, hogy nem így van. Ahogy öregszik a szem, egyre több szépet lát: anyákat, nagymamákat, látja bennük a nőt. Mert a szem igenis tanul, és nem ámít, hanem fejlődik. De ott, a nagyim mellett a gyorsvonaton még nem értettem, hogy ez csak bók. Csalfa, de édes. A férfi beült hozzánk, a nagyim mellé, pedig mellettem kényelmesebben elfért volna. Egyszer csak azt mondta, szálljunk le vele. Menjünk vele tovább, ő Tokajba tart, a szőlőhegyre, ott van a birodalma, és mi ott nektárt csepegtethetünk, az a valódi mennyország! A gyönyörök kertje lenne az Juszti mamának.

Mama nagyon különös dolgot mondott, neki van saját élete, nem kell a másé. Megálltunk Kishomokon, még állomás se volt. A férfinek megremegett a feje. Miért lenne másé az az élet? Én, a fiatalasszony szép gyereke meg akartam szólalni, hogy nekem van tatám, aki a Juszti mama férje, de már nem voltam érdekes. Juszti mama kicsomagolt nekem egy buktát. Összemosolyogtunk. Azt kérdezte a férfi, neki jut-e egy falás. Mama rám kacsintott, azt mondta, nem. Ő mindenét adná, mondta a férfi, és cserébe nem jár neki egy harapás?

Zavarban voltam, kinéztem az ablakon. Ezért csak az árnyékot vettem észre. Hogy valami nagy test, elveszi a folyóson a fényt. Mikor odanéztem, az idegen kövér asszony, aki a korridoron állt, már kinyitotta az ajtót. Benyúlt és kirántotta a férfit. Már megint nektárt akarsz csepegtetni?, kiabálta. Juszti mama a könnyét törölgette, annyira nevetett. A kompon álltunk, mikor eszembe jutott, hogy megkérdezzem, honnan tudta. Honnan tudta, hogy az a férfi csak bolondítja? A nap felé fordult, behunyt szemmel állt, és élvezte, hogy simogatják a szalmaszálak. A nyár ilyen őszinte hónap, mondta, és a gyűrűs ujjára mutatott. Évekig nem értettem, mit akart ezzel, de nem mertem bevallani. Úgy tettem, mintha fogtam volna. Aztán mikor először láttam meg a kezemen a titokban lehúzott jegygyűrű fehéren maradt nyomát, már tudtam: a balatoni nyár is csak úgy hűtlen, mint a többi. Mindig ott van mögötte a lelkiismeret csupasz fehérje.

Szavazás

Téged mi érdekel a legjobban?

Belépés
Kereső
0.023 mp