Kedvenc verseim

 

Ady Endre

Az Isten balján

 

Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindig neki harangozunk
S óh, jaj, én ott ülök a balján.

Az Isten könyörületes,
Sokáig látatlan és néma,
Csak a szivünkbe ver bele
Mázsás harangnyelvekkel néha.

Az Isten nem jön ám felénk,
Hogy bajainkban segítsen:
Az Isten: az Én és a kín,
A terv s a csók, minden az Isten.

Az Isten hatalmas nagy úr,
Sötétség és világosság,
Rettenetes, zsarnok lakó:
Lelkünkbe ezredévek hozták.

Az Isten az egyszerüség,
Unja a túlságos jókat,
Unja a nyugtalanokat
S a sokszerű, nagy álmodókat.

Az Isten engem nem szeret,
Mert én sokáig kerestem,
Még meg se leltem s akkor is
Kötődtem vele s versenyeztem.

Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindig neki harangozunk
S óh, jaj, én ott ülök a balján.

 

-----------------

 

Dsida Jenő 

 

Psalmus Hungaricus /részlet/

 

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé

a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
          Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
          ha téged elfelejtelek!
          Nyelvemen izzó vasszeget
          üssenek át,
          mikor nem téged emleget!
          Húnyjon ki két szemem világa,
          mikor nem rád tekint,
          népem, te szent, te kárhozott, te drága!

II.

Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsimogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vizeinél:
          Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
          ha téged elfelejtelek!
          Nyelvemen izzó vasszeget
          üssenek át,
          mikor nem téged emleget!
          Húnyjon ki két szemem világa,
          mikor nem rád tekint,
          népem, te szent, te kárhozott, te drága!

III.

Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehúnyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is,
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szive fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vizeinél:
          Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
          ha téged elfelejtelek!
          Nyelvemen izzó vasszeget
          üssenek át,
          mikor nem téged emleget!
          Húnyjon ki két szemem világa,
          mikor nem rád tekint,
          népem, te szent, te kárhozott, te drága!

IV.

Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
          Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
          ha téged elfelejtelek!
          Nyelvemen izzó vasszeget
          üssenek át,
          mikor nem téged emleget!
          Húnyjon ki két szemem világa,
          mikor nem rád tekint,
          népem, te szent, te kárhozott, te drága!

V.

Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi "de".
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg, -
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álomokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
          Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
          ha téged elfelejtelek!
          Nyelvemen izzó vasszeget
          üssenek át,
          mikor nem téged emleget!
          Húnyjon ki két szemem világa,
          mikor nem rád tekint,
          népem, te szent, te kárhozott, te drága!

 

--------------------

 

Gyurcsó István: Európában

 

Szálka a kedvem,

Bot a haragom:

lehetne szálfa,

szép rezgő nyárfa

a kedvem,

hajlékony pálca,

zöld pálma ága

a haragom.

 

 

Mennyi lehetőség sírra, halálra,

és mégis élünk:

Mennyi alkalom, hogy szót értsünk végre, 

és nem beszélünk.

Apánk és anyánk szívében élünk csak,

de nyelvünk béna:

töredéksorsunk micsoda rendszernek

torz maradéka?

Képzelet bomlik: kristálypillanatok,

gondolatmolekulák;

egy perc összerakná késszé, egésszé

a szó oszlopát,

s csapong, vív, küzd a gondolat, elmerül,

hogy fuldokolva,

minta gyöngyhalász a tenger gyöngye nélkül,

sírjon bomolva.

Nyelvünk tengelyén homok szitál, sikolt,

Csikorog szavunk,

virágos kertben farkasok járnak,

s nincs puskánk, botunk.

Kiáltásunk riadt bégetés csupán,

nem védnek kosok:

őrizz hát te, védj meg, Szép Tiszta Törvény,

fogalmazz jogot!

Ki védne más, ha a teljes emberség

nem szól, nincs szava,

Ki más, a nevedben morgók ostoba

süket tábora?

Nem kérjük, nem véd meg sem isten, sem király;

De nem óv senki,

ha kutya csahol ránk, nem áll elő az,

aki leinti:

...Hazám ez a föld, bizony csak az a föld,

ahol a nyelvem ép,

nem csupán megtűrt, kenetlen, csikorgó

ötödik kerék.

  - Egy nemzet él itt! - mondják. Mit mondjak én?

- Még mi is élünk! -

Hová tartozunk, kinek a gondja most

nemzeti létünk?

Az élet maga, maga az élet az,

ami jogra int?

És a jövő az, talán a jövendő,

Aki ránk tekint?

Kevés vigasz, én ma élek, s már jól tudom,

alku nem lehet:

Minden nemzedék önmagáért felel,

ha mozdult, ha tett!

S ki csak homokban babrál, s szórja másra

a port, mely vakít,

annak nem fontos, hogy  a múlt és jelen

kit hogy alakít:

én halálig kérdezem kíváncsian,

mennyit érek én,

hogy itt születtem, s élek Európa

kellős közepén?

 

Percmutatók, 1968

 

 

 

 

--------------------------------

 

 

Kulcsár  Tibor:

 

            Gyökerek

 

 

                                                       Kde domov muj, kde domov muj?

 

hol a honom hol a hazám

 

kóstolgatod sós ízét e szavaknak

míg szádon halk fohászként felszakadnak

ősidők óta zúgnak benned

mint ösztöneid legmélyéről feltört

morajlása messzi mély tengereknek

mint végtelen szűntelen dallam

mondod magadban

öntudatlan

ízlelgeted a szót

míg kiejted

babusgatod

szívedben hordod

mint önként vállalt

hűségesküt

mely alól nincs

aki feloldoz

 

ez a sorsod

 

ez egyedüli örökséged

terhével vagy

megvert

megáldott

mint bimbóját a feslő rózsa

töviseid közül

kibontod

megtalálod

mint csecsemő az édes anyamellet

hogy újra meg újra elrebeghesd

mint a legszebb szót

a szeretők

hűs tavaszi éjszakán  -

hazám

hazám

 

hajolj le hát

a gyökerekhez

 

általuk őrzöd

a léted

velük kötődsz

a mindenséghez

hajszálereiken át

szívod fel az éltető nedvet

anyanyelved

köldökzsinórjára kötve

őrzöd

századok óta minden ősöd

ükapáid kínját keservét

anyád ajkán az altatódalt

a fényt az illatot a zöldet

nagyapád udvarát

a házat

hol a kíváncsi szemű gyermek

legelőször otthont találhat

falud határában

a rétet

az út menti jegenyefákat

a Bodrogközt

azt az egyre tágabb

országnyi tájat

mindazt mit úgy hívsz

szülőfölded

melyből nőttél

egyetlen helyét a világnak

melyet váltig

tiszta szívvel

vallhatsz

hazádnak

 

a külföldet sokfelé bejártad

láttad Londont Stockholmot Bécset

Helsinkiben a fehér éjszakákat

láttad Velencét és a tengert

szépségeit újra meg újra

megcsodáltad

a fényben úszó esti Budapestnek

ereidben lüktet zúg Európa

mégis

kell hogy valahol

megvethesd a lábad

nem lehetsz

a nagyvilág lakója

 

elválaszhatatlanul

ide kötnek

milliónyi szálak

 

ezt a tájat

mindenestül magadba zártad

ez lélegzik pórusaidból

benne munkál sejtjeidben

benne lüktet vérköreidben

változásait szemedben hordod

ide köt

minden vágyakozásod és keserved

egyedül itt vagy otthon

a lelked

egyedül csak itt lehet boldog

 

minden

ami körötted

benned

itt gyökeredzett

 

itt élned kell

 

ezt add tovább

a gyermekeidnek

Szavazás

Téged mi érdekel a legjobban?

Belépés
Kereső
0.065 mp