Költészet felső fokon

 
 
 

  Varró Dániel

 

Ó, múzsák,


Ti kilenc szeszélyes leányi az égnek,
Kiknek kegyeit
Oly sok komoly férfiu is keresi,
S kik puszit mégis szivesebben nyomtok
Nagyszáju suhancok orrahegyére,
Pusszantsatok orron,
Mert olyasmit készülök én most
Bámulatos leleményü korunknak
Okos dobozába pötyögni,
Aminek versbe szedése
Nem afféle hétvégi mulatság,
S nem megy csak úgy puszi nélkül.
Jaj, hogy múl az idő!
Gömbölyü másfél százada lesz már
Holnapután,
Hogy a hőse e versnek fölriadott,
S hogy fölriadott,
Nem késlekedett kiugorni az ágyból,
Megmosni fülét,
Levakarni nyakáról a piszkot,
Magára teríteni ingét,
Köpenyét,
S miután szájának kapuján
Mint kis létszámu de büszke sereg
Lovagolt be a früstök,

Nem késlekedett szaporán
Az ifjak kávéházába sietni.

Ejnye, te fürge suhanc,
Ne olyan szaporán!
Engedd, hogy e napnak versbe szedője
Bámulatos leleményü korának okos dobozával
Nyomodba siessen,
S bekukkantson veled együtt
A kávéházba,
Hol már gyülekeznek az ifjak,
S hol peremén a bágyadt nyugalom poharának
Túlcsordula már
Az események forrón gőzölgő feketéje.

Hősünk nem habozott.
Nem telt bele egy perc,
S lekezelt valamennyi suhanccal
(Voltak vagy féltucatan),
S miután elkortyola egy pirosas téát hevenyében,
Magához inté egyiküket,
Valamint magához inti a tenger a csermelyt
Vihar közeledtén,
Mondván:
„Jer csak, öcsém,
Folyj kebelembe,
S ha villám hasitotta ború
Száll majd a világra,
Tombolj velem együtt szörnyü morajjal,
Hadd tudják meg a bokrok, a fák meg a kerti virágok,
Milyen az, ha haragszik a tenger.”
Így intette magához az ifjút,
Aki jött is örömmel,
És a két ifjú elsietett
Oda, hol másik két ifjú várta a jöttük.

Kik voltak ez ifjak?
Ki volt ez a négy szeleburdi fiú,
Aki két nap híján
Gömbölyű másfél százada összejöve
Kicsomózni a nemzet csuklója körül
Az otromba gubancot,
Mit a történelem gacsos ujjai rábogozának?
Hohó, te kiváncsi közönség,
Ez fúrja az oldaladat, mi?
Node csak ne busúlj,
Hisz a költő fecsegő természetű ember
(Vagy tudj’ isten miféle izé),
Mit a lelke megérez, azonnal hirdeti szája,
Nincs benne szemérem,
Még amit ő maga titkol,
Előbb vagy utóbb
Azt is kikotyogja.

Lássuk e négy ifiút hát!
Ott vala mindjük előtt a hőse e versnek,
Aki nem vala más,
Mint minden múzsafiak lánglelkü vezére Petőfi,
És akit magával cipelendett,
Az ifju Bulyovszki,
Kit bámulatos leleményü korunk
Méltatlanul elfeledett,
Ott futkosa még föl-alá
Az izgága kezű Vasvári,
Hősünk szuronyos botjával izgága kezében,
S ott vala Jókai Mór is,
A bableves elnevezője.
Föl volt téve a tűzre
A forradalom fazeka.

Egyszercsak
A széles hadonászások közepette
Az izgága Vasvári
Izgága kezéből
Kiröpült hősünk botjának szuronya,
S kisdedülep ragyogásu hegyét
Egyenest Bécs fele döfte.

„Jaj”
Nyögte ijedten
Az izgága kezű Vasvári,
Kit e váratlan jelenet
Fenemód megijesztett,
És hősünk, aki nem vala más,
Mint minden múzsafiak lánglelkü vezére Petőfi,
És Jókai Mór,
A bableves elnevezője
Egyszerre kiálta, hogy „éljen!
Hisz ez isteni jel!”
És az ifju Bulyovszky,
Kit bámulatos leleményü korunk
Méltatlanul elfeledett
Nem szólt vala semmit.

Hát, így kezdődött ez a nap,
Mely másfél század után is
Beragyogja a nemzet egét,
Valamint a derű beragyogja a nagyhasu honfiak arcát,
Ha göntéri csirkét raknak eléjük
Házi metélttel,
Jó tejfölösen,
Melléje fehérbélű kenyeret,
Meg valami jóféle borocskát,
Nem afféle hitvány vízizü lőrét,
Amilyent a dohos pincék fenekén
Eladásra erjesztget a gazda,
S hogy ez így alakult,
E négy lobogó fiatalt,
S köztük is elsősorban a leglobogóbbat,
E versnek a hősét
Méltán éri dicséret.
Továbbá méltán éri dicséret a költőt,
Ki e nagyszerü reggelt
Illendőképpen versbe szedé,
Gyönyörű danolással,
Aminél gyönyörűbben
A klasszikusok semigen csivitelnek,
S a dicséret téged is illet,
Ó, hosszu türelmü közönség,
Ki mindezt végigüléd,
S nem zavarád meg
Sem zacskózörögéssel,
Sem jóizü álomnak sipoló szuszogásaival.

 

-------------

 

 

Szabó T. Anna

 

A belső mosoly...

 

A belső MOSOLY nem beszél,
csak SZAVAK NÉLKÜL simogat,
biztat, melegít, benned él,
szívdobogással támogat,

a belső mosoly jó meleg,
jut másnak is, sosem fogy el,
MINDVÉGIG ott marad veled,
amíg lélegzel, nem hagy el,

a belső mosoly ellazít,
végigvezet az életen,
minden kötelet elszakít,
ha fojtogat a FÉLELEM,

a belső mosoly megsegít,
átölel, nem vagy egymagad -
felsugárzik az arcodon:
már bentről melegít a nap.

 

----------------------------------

 
 

Lackfi János

 

A SZÉTHÚZÁS HIMNUSZA

 

Isten, áldd meg a magyart
Belső széthúzással,
Nem kell ágyú, puska, kard,
Végez enmagával.
Összetart, mint folyós pép,
Megtölti a bendőt,
A múlt megvolt, most meg épp
Elbaltáz jövendőt!

Nem nézi, hogy honfitárs,
Hátbadöfi menten,
Ellenségnek, nem vitás,
Van hely a cementben.
Három pártot alapít,
Pedig nincs, csak ketten,
Okosban leboltol itt
Bármit, csak hadd menjen.

Egyik szerint áruló,
Ki nem kormánypárti,
Itthon minden ragyogó,
Megnézheti bárki!
Másik szerint gyáva szenny,
Ki nem ellenzéki,
Ez mindig lop, az sosem,
Vesszen, ki nem érti.

Mind, ki emerre szavaz,
Csupa agysebészek,
Aki más jelöltre, az
Félkegyelmű féreg.
Az egyik ezen rugóz:
Fuj, ti mocskos nácik,
A másik bőszen zsidóz,
Élvezi is, látszik.

Egyik szidja Trianont,
Gázkamrát tagadja,
A másik meg nekiront:
Te büdös parasztja!
Itt egy kicsi komcsizás,
Ott kis bőgatyázás,
Ami régi, mind csodás,
Ami régi, csámpás!

Itt: a magyar mind gyökér,
Faluszéli prosztó,
Szerencse, hogy erre él
Néhány fő-észosztó! 
Amott: vesszen jövevény,
Csak a magyar éljen,
A tiszta vér szép igény,
Elleszünk majd négyen.

Vár állott, most köpködés,
Marakodás, dúlás,
Pár jelszót bedobnak és
Rajta, kötélhúzás!
Gondolkodni bonyolult
Egynél több nézetből.
Vagy a jövő vagy a múlt!
Vagy euró vagy pengő!

Isten áldd meg a magyart,
Ki-ki túr magának,
Örökké semmi se tart,
Csak a magyar bánat.
A belharc nem hagy alább,
A múltunk már eldőlt,
Ne baltázzuk legalább
El még a jövendőt!

 
 
------------------------------------------
 

Szabó T. Anna

 

Fák

 

Fák nevét olvasom most: vasfa szivarfa puszpáng
kocsányos tölgy cukornyír berkenye tiszafa —
szálerdők lombos erdők fenyőfák vonulása
tűlevél roppanása rézsútos fény szaga
elnehezült gyümölcsfák részeg dongás a fűben
pikkelyes kéreg résén szivárgó gyantacsepp
sokszemű sima törzsek bámul a néma erdő
tavaszi nyirkos földszag ágak közt fellegek
szélnyikorgatta gyertyán vergődő nyír sírása
sodrásban fűzfa ága alámosott gyökér
holdfénytől kába bükkfák lélegzet jár a lomb közt
odú esővíz fészke rezgőnyárfán a szél
toboz zölddió íze olvadt akácfaillat
az ingoványon éger sírokon ciprusok
földön platánfa kérge pörgő juhar-propeller
szirom szitál fehéren esőhang lomb zuhog
egyetlenegy fenyőfa sűrű erdőzúgása
egyetlen öreg hársfa ragadós mézszaga —
a korhadékony törzsek a fénybe tárt levélzet
a gyökér közt sötéten furkáló éjszaka —
időm hozzájuk mérem lassítom szívverésem
tudja őket a csontom a bőröm a szemem
nem név de íz szag emlék sóvárgás közelükre —
tág létük érintését könyv nélkül ismerem.

 

------------------------------------------

 
 
Varró Dániel: Urbánus költő a virágoskertben 
     – virágének –
 
 
Jártamban-keltemben szétnézek kertemben, 
    eltekintek balra, 
s lám, egy mittudomén milyen nevű növény 
    kúszik ott a falra.
 
Itt, ahol épp állok, dús hogyishívjákok 
    díszítik a kertet, 
ott illatos izé és szép nemtudommi 
    nyílnak egymás mellett.
 
Mind a kertben nőnek, gyanítanám őket 
    kerti virágoknak, 
bár hát azok nőni, azt írta Petőfi, 
    hogy a völgyben szoktak.
 
Ez szerintem csalán, nem biztos, de talán, 
    majd megkérdem Zsófit, 
pár lépéssel odább egy kis fehér virág, 
    úgynevezett hó-nyit.
 
Kis madárka szól a fogalmam sincs róla 
    milyen fának ágán, 
mit egy szellő himbál fenn a trambulinnál 
    (nem is vettük drágán),
 
nem tudom a nevét, bülbül tán vagy veréb, 
    biztos, hogy nem holló, 
pitypalatty esetleg, vagy ha nem, hát petymeg 
    vagy ahhoz hasonló.
 
Egymást ordibálja túl a sok madárka, 
    nem mondható el, hogy 
gyönyörűszép trillát hallat, sokkal inkább 
    arrogánsan vernyog.
 
Mennyivel szebb ének az ember fülének, 
    aki Pesten fenn él, 
a hatos villamos kedves és dallamos 
    csengetése ennél! 
 
Szép vagy, városi zaj, örök háttérzsivaj, 
    legalább nekem szép. 
Ó, bár még egy este tömegközlekedve 
    pókerezni mennék! 
 
Zsúfolt buszok, metrók, arcomba tolt tetkók, 
    elveszni egészen 
lökdösődő vállak, redbullszagu társak 
    embertömegében… 
 
Fauna és flóra… Más daloljon róla! 
Nekem a te káros levegőd kell, város, 
te mérgezz meg engem, húrt te pengetsz bennem, 
te vagy az én kertem, hol port annyit nyeltem 
ott lévén, de mégse, levegőnek nézve, 
    nekem te hiányzol, 
lökve, félretoltan mégis benned voltam 
    otthon igazából.
Szavazás

Téged mi érdekel a legjobban?

Belépés
Kereső
0.094 mp