Mai magyar szerzők

 

 

Szabó T. Anna: Jolán

 

Ne csodálkozz, hogy én viszem a srácokat óvodába. Asszonypajtás ügyesen kivonta magát a forgalomból két-három hétre, és miért? Egy csizma miatt. Egy csizma miatt lettem papucsférj. Még szülőire is nekem kellett elmennem, képzelheted a sok nő közt, de már nem annyira ciki, van két-három macsótlanított apa, lehet, hogy az ő feleségük is kificamította a lábát. Hülyék a nők, na. De hogy mennyire, azt nem fogod elhinni.
Úgy kezdődött, hogy asszonypajtás nagyon rákapott az angol divatszájtokra. Ha nem vagyok otthon, mindig ott ül a gépnél, a gyerekek meg közben szakszerűen szétdobják a lakást. Múlt kedden, mikor hazaérek, ott ül a kanapén, és épp a lábát rajzolja körbe, meg méregeti centivel hosszába-keresztbe, kérdem, mi a fenét csinálsz? Odarángat a géphez, és mutat egy csizmát, elsőre nem is értettem, mit akar vele, mint valami cúgos cipő, úgy nézett ki kábé, le volt fotózva elölről, hátulról, hegyes orra volt, meg magas szára, és nem fogod elhinni, volt neve is, Jolán, úgy hívták, pont, mint a nagyanyámat. A nagy tervezőknél minden darabnak van, magyarázta asszonypajtás, Olivia, meg Penelope, meg tudomisén, ez meg itt a Jolene, eredeti bőr Kors, nincs rajta cipzár, tényleg kézzel kell felszíjazni végig, és gyönyörű a varrása, és aranyszínű a befűzője, bőr a talpa és nyolc centis a sarka, de a komentek szerint azért baromi kényelmes, ráadásul meg is lehet rendelni a neten. Ekkor kapok észbe, hogy mit akar ez itt, és megnézem az árát, hát ne tudd meg. Plusz a postaköltség húsz font, na álljon már meg a menet. Meg vagy te húzatva, mondom neki, interneten cipőt rendelni? De hogy ő lemért pontosan mindent. Akkor is, ez trampli. Mi vagy te, a Miss Marple? Na, erre kirohan és bevágja az ajtót.

Nem is beszéltünk estig. Később nem hozta szóba, de éjjelenként, amikor már aludt, lecsekkoltam, mit csinált aznap egyedül a gépen, be van nekem állítva ez a funkció, és ne tudd meg, végig a csizmát kukkolta, az ebayen is rákeresett, és a papírkosárban megtaláltam a számítgatásait a lábáról, még a nagylábujja hossza is akkurátusan át volt számolva ichről centire – nem is tudtam, hogy negyvenes, majdnem, mint az enyém, eddig nem is tűnt olyan nagynak. Szabályosan viszonyt folytatott ezzel a csizmával, alig várta, hogy az övé legyen.
Két nap, és nem bírta tovább, titokban megrendelte a cipőt. Persze én láttam a levelezésében, mert tudom a jelszavát, még a szájt divattanácsadójával is váltott pár mélt az ügyben, de szót se szóltam, gondoltam, balhézni ráérek akkor is, ha megjön a cucc. Asszonypajtás egész hétvégén fel volt dobva, és hirtelen elkezdett megint magas sarkúban járni, pedig már rendesen visszeresedik. Le-fel járt esténként a lakásban, botladozva, billegve és egyensúlyozva a ki tudja, honnan előtúrt lánykori cipőiben, egész jó lába lett tőle, pedig már kezdtem elfelejteni, hogy combja is van. Persze nem bírta ki, sziszegett, hogy baromira fáj, mert munkába sosem vehet fel ilyet, nem tud benne egész nap állni, meg hogy hallotta, hogy New Yorkban feltaláltak valami szúrós labdát direkt magassarkúhoz, a talp edzésére, utána fog nézni a neten. Aznap este még az esküvői harisnyakötőt is felvette, igaz, hogy kifejezetten kérnem kellett, a masnija meg volt már kicsit sárgulva, de nem ragozom tovább, jól jártam. Neki is biztos bejött a dolog, mert hétfőn már hét centinél tartott sarokfronton, de akkor elbízta magát, és elment vásárolni. Na látod, ezt nem kellett volna. Két cekker, tűsarkú, rá is faragott rendesen. Aznap rossz volt a lift, tudod, a hatodikon lakunk, és felfelé a lépcsőn kifordult a bokája, baleseti, gipsz, minden, de egy szava se volt, nem is sírt, ezt nem néztem volna ki belőle a sok hiszti után.
Másnap otthon maradtam vele, pedig nagyon nem akarta, de csak akkor jöttem rá, hogy mért ül egész nap az ablaknál, amikor megjött a postás. Mentem volna eléje, de ő már kászálódott felfelé, öt percig tartott, amíg odaért az ajtóhoz, közben végig ordítva tartotta szóval a manust, hogy el ne menjen. Egy bazi nagy dobozt hozott, egy pillanatra nem is értettem, mi az, de mire megkérdeztem volna, már el is kezdte bontogatni, de úgy, ahogy a tigris esik neki a zsákmánynak: a fogával.
Mikor megláttam a Jolánt, már nem is bántam olyan nagyon azt a pénzt, így élőben nem is nagymamás volt, inkább dominás, elképzeltem benne asszonypajtást meztelenül, nem is szóltam semmit, jó, gondoltam, igaz, hogy még csak augusztus van, de majd tényleg jön az ősz, meg a karácsony, legyen neki is jó, és csak néztem, hogy mit csinál. Fogdosta a csizmát, le meg fel, beledugta a hosszú szárába a kezét, végigszimatolta rajta a bőrt, megtapogatta az arany zsinórtartókat egyenként, a körmével karcolta a talpát, hogy tényleg tiszta bőr-e – fel se nézett rám, olyan izgalomban volt. Aztán leült, és csak úgy, a zoknis, cicanadrágos bal lábára elkezdte felhúzni a csizmát. Belepirult, ahogy a gipszes lábát kinyújtva, a másik lábát felhúzva bújtatta a fűzőt, jó sokáig, de én láttam, hogy laza, és akartam is neki szólni, hogy így nem lesz jó, amikor teljesen váratlanul fogta magát, és egy lendülettel felállt. A csizmás féllábára.
Ne röhögj. Nem volt annyira vicces, ahogy a linóleumon kifutott alóla a sarka, és akkorát tanyált, mint a ház. Nemcsak a lábát, de a nyakát is kitörhette volna.

 

 

JÓNÁS TAMÁS: APÁIMNAK, FIAIMNAK (RÉSZLET) 
12 FÉRFI

 

Tizenkét férfi állt a buszmegállóban. Ebből csak ketten nem tudták, hogy színjáték kezdődik. Az Öcskös meg a Takács. Az Öcskös négy napig volt részeg egyfolytában, hosszú születésnapot tartott, igaz, a hónapot eltévesztette, de mivel mindenkinek ő fizetett, nem szóltak neki. Méltatlankodva állt a tizenegy szőrös férfi mellett, aznap reggel józanodott ki, aznap reggel jött rá, hogy eltévesztette a hónapot. Ingatta csupasz képét, nem mert letolni senkit, de nagyon bánta a pénzt, anyja előtt el kellett vele számolni, az még hátra volt, a fele pénzt mindig le kellett adnia, az anyjának törlesztőrészlete volt, az apjának idegcsípődése, segíteni kellett, meg aztán el se tudta volna költeni a teljes fizetést, se nője, se kocsija nem volt. A Takács meg új volt, ő nem is tudhatta, hogy színjáték kezdődik, mert neki rendezték. Nem régen költözött a faluba, nagy darab, vörösfejű ember, a szeme zavaros még hónap végén is, pedig akkor már rendesen mindenkinek tiszta volt, sőt a fájdalom is beletelepedett a szemekbe, igazi, férfias fájdalom, a tűréshatár fájdalma, a várakozás fájdalma – tűrni kellett a hó végi pénztelenséget, várni kellett az ötödikére. Ez a Takács morgós ember volt. Úgy morgott, mint a medve vagy mint a veszett kutya vagy tacskógyűrűben a róka. Félelmetes volt; meg egyszer valakinek eldicsekedett vele, hogy majdnem megölt egy embert, mert az véletlenül ráköpött, pedig csak az árokba akart, de abban éppen ott feküdt a vörös, beledőlt előző éjjel, és ha már ott volt, ott is maradt, otthon se várta senki, semmi, neki teljesen mindegy, hol alszik. De az már nem volt mindegy, hogy mire ébred, mert köpésre nem szeret, arra az egyre neki allergiája van, úgy szájon kapta a köpködős malacot, hogy két hétig élesztgették a belgyógyászaton. Nem volt beszédes egyébként a Takács, csak ha ivott. Biztos azért ivott, hogy beszélhessen, mert amíg józan volt, nem mert megszólalni, a lelke mélyén gyenge, szelíd kis ember lehetett, csak kintről látszott húshegynek, ingott a hasa, ahogy lépett, hiába nézték, nem találtak rajta helyet, amit ne védett volna zsírrengeteg, pedig nézték rendesen, sokan, az egész kocsma, ütni lett volna mindenkinek kedve, tenyérbe mászó képe volt, vagy miért, mindegy, nem szerették, de a legnagyobb is két fejjel kisebb volt, mint ő. A Laci bá, sánta ember, különösen félt tőle, hogy majd egyszer hozzá ez a vörös betör, italért megy vagy valamiért, lehet ilyet hallani eleget, ő meg majd nem ad, hanem leköpi, ahogy szokott mindenkit, ez meg a köpést nem viseli, és még eltöri a derekát, pedig az úgy fáj neki, hogy azt a fájdalmat kevesen viselnék el. Még a Sottér főorvos is megmondta, amikor először ültettek bele platinát, hogy ezt a fájdalmat ilyen szótlanságban csak kevesen viselik el, meg lett dicsérve, pedig már nem volt gyerek. Laci bá találta ki, hogy rá kell ijeszteni a Takácsra, mert ki tudja, milyen vére van, az alföldiek megbízhatatlanok, üres a fejük, mint a rónaság vagy ehhez hasonló lapos vidék, mit tudnak ezek a dombvidékről, csak túrják a földet, aztán egyszer elborul az agyuk, hogy egész életükbe csak a láthatárt bámulják meg a csillagokat, eldobják a kapát, oszt vagy felakasztják magukat vagy megölnek valakit, kinek mi van a vérében. Laci bá szerint rá kell ijeszteni az ilyenekre, amíg el nem kanászodnak. Ő találta ki, hogy rendezzék meg azt a verést a buszmegállóban, amíg a munkásbuszra várnak, hadd ijedjék meg a vörös, füle, farka, amíg bent van, addig van rendben minden, de ha kinyílik a csipája, senki se tudja megállítani, még rendőr se. Lekopogta a kocsma asztalán, hogy szerencséjük volt eddig, hogy nem volt eddig semmi se, faasztalon kell az ilyesmit lekopogni, alulról felfele, háromszor vagy négyszer, minél többször annál jobb. Úgy döntöttek, a Robit verik meg, játszásból persze, nem esik annak igazi bántódása, csak látszatra, azért oda kell ütni, hogy színe maradjon. A Robi először vonakodott, azt találta mondani, hogy gyereke van, de mindenki fizetett neki egy feleset, az öt feles volt, akkor már rendben van minden, még ha gyereke is van az embernek, mit számít egy kis verés, pláne, ha színjáték. A Robi gyerek hazatántorgott, a többiek hümmögtek egy kicsit, hogy igaz, tényleg gyereke van, nem mintha másnak nem lett volna, több is, mint Robinak, de ő volt, aki ezt kimondta: gyerekem van, és ha mondja az ember, az már akkor van tényleg, nem csak akkor, ha hazamegy az ember, hanem mindig, hordja a gyereket a fejében, törődik vele, jó apa az ilyen, nem kéne az ilyeneket megverni. De mikor az ő érdeke is, mert mi van, ha, tegyük fel, mert el lehet könnyen képzelni, hogy a Takács éppen őhozzá megy be pálinkáért, ezek a büdös alföldiek azt hiszik, minden háznál van pálinka, oszt ez meg elköpi magát előtte, talán még az asszonyt is megüti, ahogy a Robi felesége kiabál, nem lenne csoda, ha odakenné azt a dagadt asszonyt a falhoz, mert ha van valaki, aki oda tudja kenni, az éppen a Takács, asszonyt pedig nem jó verni, mert az nem marad sose titokban. Kinek kell, hogy kibeszéljék az asszonyok, az asszonyok olyanok, mint a lyuk hajón, hiába tömködi őket az ember, a hajó csak süllyed, csak süllyed, egyre mélyebbre kerül minden.

A Robi gyerek izzadt, a tenyerét törölgette a munkásruhába. 
– Ne lépjél a lábamra, gyerek, mert nyakon törüllek! 
Rászólt valamelyik férfi a Robi gyerekre, az meg csak hehegett, hülye hangon mekegett, olyan csendes, szelíd volt akkor reggel, mint az angyal, alig lehetett belekötni. 
– Öcskös, nem hagyott az asszony aludni? Ne dőlingélj! 
– Mondom, ne lépjél rám! Mondom! 
A Robi persze nem lépett, de már nem sok idejük volt, a busznak hamarosan jönni kellett, a verésnek meg meg kellett lenni, hát a Robi gyerek rálépett akkor a Zoli lábára, mint akinek nem ér a szó, mint aki a vesztét érzi, azért is!, csak ne izzadt volna annyira, a Zoli meg megfordult, aztán szép könnyen, mintha száradni kiakasztott vizes lepedőt legyintene meg, arcon csapta a Robit, az felborult, de már ugrott is fel rögtön, elkezdett ugrálni, mint egy könnyűsúlyú bokszoló, véletlenül belekönyökölt a háta mögött álló hasába, az meg válaszul bokán rúgta, mire megfordult, már Laci bá is meglegyintette a kis válltáskájával, étel, rádió meg váltás zokni volt benne, nagyon izzadt a lába, kis zacskóba rakta este a mocskos, bűzlő zoknit, úgy jött haza, nagyon zavarta még a saját szaga is, kényes orrú ember lett, amikor megözvegyült. 
– Most mi van veletek? – morogta nagy nyugalommal a vörös. 
Akkor már Robi a földön volt, a többiek rugdalták, na nem igazából, csak úgy könnyedén, mintha focizgatnának a füvön, de azért oda-odarúgtak, nyögés kellett, nem lehetett, hogy a vörösnek bármi is gyanús legyen, mondjuk, annak nem lett volna gyanús semmi, bociszemekkel nézte a verést, a Robi jajgatott, de akkor már mindenki dolgozott rajta, ki tudja, mintha egy percig igazából verték volna, senki se tudhatja ezt, a kilenc férfi, akik verték, ők pláne nem. De kívülről egy pillanatra úgy tűnhetett, ha lett volna ugyan valaki, aki kívülről nézi az egészet, hogy ezek igazából verik a Robi gyereket, mintha minden keserűségüket beleadták volna; egy percre, azalatt se teljes erőből, csak úgy elborulva, amíg a kivágott fa elborul, vagy szép lassan az ajtó mellé állított seprű. Erre mindenkinek szüksége van igazából, hogy verhessen, nem úgy, ahogy arra, hogy mindenkinek szüksége van arra is, hogy megverjék, hanem egész máshogy. A Takács is észrevehette a dolgot, mert megsajnálta a Robit, aki visított akkor már rendesen, oszt szétlökte a kilenc férfit, mint a golyó a bábukat, olyan zűrzavar támadt hirtelen, hogy a buszt se vették észre, a Laci bá ugrott a Takács nyakába, kétségbe volt esve, hogy megint a vörös jön ki a dologból nyertesen, megerősödve, őt ledobta magáról a vörös, mint a kabátot, nyekkent az öreg, a többiek a védelmére keltek, még a földről feltápászkodó Robi gyerek is a Takácsnak esett. Az Öcskös meg nézte a dolgot, a lába remegett, egy szót se értett az egészből, azt látta csak, hogy a tíz férfi erősen vesztésre áll, a vörös dobálta őket, mint a gyomot, mit volt mit tenni, követ kapott, fejbe verte a marhát, az megfordult, ütni akart, de összecsuklott. Meg is halt. Az Öcskös négy évet ült.

 

 

Szavazás

Téged mi érdekel a legjobban?

Belépés
Kereső
0.007 mp