Novellák, prózák

 

 Fekete István: Édesapám


A mai gyermek előtt talán furcsa ez a szó, puhaságában erőltetett, de annak idején a mi falunkban senki nem szólította apját másként, és én sem lehettem kivétel. Elhiszem azt is, hogy más megszólításokban is lehet szeretet, sőt tisztelet is, de a fater, az apu, az öreg vagy a tata aligha olyan időálló és aligha fejezi ki olyan tisztán a viszonyt apa és gyermek között, mint ez a régi megszólítás, amely még a mostohának is kijárt, ha nem tett kivételt az édes és mostoha között. 

Nem tagadom, hogy voltak időszakok, amikor az "édes" jelzőt szívesen megtagadtam volna apámtól, de később kiderült, hogy akkor érdemelte meg legjobban, amikor könyörtelen kézzel nyesegette viharos zabolátlanságom vadhajtásait, mégpedig nem ollóval, hanem mogyorópálcával. A mogyorópálca kertünkben termett, de ez semmiképpen nem enyhítette nadrágom érzékenységét. Sokszor elhatároztam, hogy még tavaszon levagdosom a mogyoró tövében fakadó zsenge hajtásokat, de aztán arra gondoltam, hogy mi jöhet helyette. Kökény- vagy somvessző! Nem, akkor inkább maradjunk a mogyorónál, mert hogy valami kell, azt magam is beláttam. Körülbelül éreztem is, hogy a hét melyik napjára telik meg a pohár, és nem is nagyon ellenkeztem, amikor apám azt mondta:

- Hát ha neked a szép szó nem használ...

Mert ha - teszem azt - hétfőn bedobtam Benéék ablakát, kedden az öreg papét ( erősen dobálódzó ifjú voltam), ezt még apám lenyelte és kifizette, de amikor csütörtökön verebekre célozva a falu egyetlen "tükörablakát" is eltaláltam - ami Puskáék kirakata volt -, akkor kicsordult a pohár, s apám csak intett - mint amikor a rendező a prímabalerinát a színpadra int i-, és következett az én magánszámom. Utána csendesen sírdogáltam - úgy húsz percig -, aztán elfeledtem az egészet, s még aznap fejbe találtam kebelbarátomat, Berta Jancsit, akit nagyanyám csak húsz krajcárral tudott megbékíteni, mert "ha apád megtudja, agyonver"...Jancsinak akkora daganat nőtt a fején, hogy kalapját csak féloldalt tudta viselni, de ő volt az oka, mert mondtam neki, menjen onnan, amikor egy galambra céloztam.

- Csak dobj nyugodtan - mondta Jancsi, és utána felüvöltött, mert lövegem úgynevezett "röpike" volt, lapos kő, amely kiszámíthatatlanul kanyarog a levegőben.

De legtöbb bajom a cigarettával volt. Valami ellenállhatatlan kényszer húzott a dohányfüsthöz, s a kezdeti "tandíj" után vidáman szívtam én a kukoricabajusztól a Portoricóig mindent. Dohányzásomat azonban megnehezítette az a körülmény, hogy édesapám nem dohányzott, és időnként magához szólított:

- Lehelj rám...Hát neked a szép szó nem használ stb...

Abban az időben nem volt szokás a szülők tegezése sem. Hogy ez jó vagy rossz a nevelés szempontjából, alig dönthető el, de nem volt szokás, és különösen nem volt nálunk szokás. És én mégis letegeztem egyszer apámat. Enyhítő körülményeim azonban olyan súlyosak voltak, hogy a mogyoróvessző termés szóba sem jöhetett.

Apám nem dohányzott - sajnos -, de nem is ivott. Vett azonban minden évben egy hordó bort a vendégek tiszteletére, s ennek lepalackozása bizonyos ünnepélyességgel történt. Előző nap üvegmosás, dugó mosás, szárítás, és másnap levonultunk a sötét, bolthajtásos pincébe, ahol gyertyaszó mellett elkezdődött a lefejtés.

- Meg tudnád szívni, fiam? - kérdezte apám, mert nem szerette a bort, s ami a gumicsövön a szájába szaladt, mégiscsak le kellett nyelnie.

- Persze!

És megszívtam. És lenyeltem. A kifolyás azonban többször elakadt.

- Na, szívd meg, gyerek...

Szívtam és nyeltem. Eleinte nem esett jól, de később egészen más íze lett a bornak. Jó íze! A gyertya lángja aranyos szelídséggel simogatta a nyirkos, öreg téglákat, a bor szinte muzsikálva csorgott, a tele üvegek katonásan álltak, és egyáltalán nem csodálkoztam volna, ha valamelyik elkiáltja magát, hogy:

- Indulj! - és zöldarany egyenruhájukban felmasíroznak a kopott lépcsőkön.

És néztem apám lehajtott, őszes fejét, amint dugaszolta az üvegeket, és megbocsátottam minden mogyorós kilengését. Nagyon szerettem ebben a pillanatban apámat, annyira szerettem, hogy egy különösen jól csinált dugaszolás után azt mondtam:

- Csoda ügyes vagy, öregem!

Apám megdermedt, rám nézett hosszan, aztán szelíden azt mondta:

- Na, gyere fel, öregem.

Megver - gondoltam, de nem törődtem vele. Fogta a kezem, és mentünk felfelé.

- Feküdj le - mutatott a díványra -, majd betakarlak.


Ez volt az egyetlen eset, hogy apámat letegeztem, és másként szólítottam, pedig hosszú idő jött még azután, magam is apa lettem, amikor egyszer csak jött egy mentőautó:

- Hát, búcsúzzunk el, édes fiam.

Az autó aztán kifordult az udvarból, és most is fut valahol a végtelenben, de tűnő lámpáját látom, amíg élek, mert viszi az édesapámat.

/Forrás: F.I., Tarka rét/

 

 

 

 

 

 


Kassák Lajos: Egy ember élete (részlet)

 

 

Minden tantárgyból megbuktam. Hallottam a nevemet kiáltani. Mikor az osztályfőnök felém nyújtotta a fehér papírlapot,láttam, valami nagy prédikációba akar kezdeni.
– Látod, fiam – mondta, s azután elszakadt a hangja.
Nézett rám, csak nézett, egészen elbámult. Nem tudtam,mit találhatott rajtam olyan különösnek. Nagyon jól éreztem magam, és mosolyogtam  rajta, hogy mennyire  elbámészkodott. Elfordult, és dühösen azt mondta:
– Menj ki, te borjú, nem is akarlak látni!
Az egész piactéren meglátszott, hogy a diákok ma kapták ki a bizonyítványt, a lárma ide-oda csapódott, mint valami színes papírsárkány. A diákok hangosak és pityergősek voltak. Egy piaci kereskedő már ütötte a fiát:
– Nem élsz tovább a véremen, te gazember! Inasnak mész, ha beledögölsz is! Elmész inasnak!…
Néhány gyerek röhögve meglökdösött, mások sajnálkoztak fölöttem. Ne vidd haza azt a vacak bizonyítványt, mondd, hogy elvesztetted!… Útközben láttam, amint a rövidlátó zsidógyerekek tovaosonnak a boltok fertálya felé. Táskájukat a mellükön vitték, s benne a jó bizonyítványt. Őrizték az egyes és kettes számokkal teleszórt papírlapot, nehogy valaki meglássa, s a jámbor számokért pofonokat kelljen elszenvedniök. Dél volt, mikor hazaértem… Anyám a kútra indult, mikor meglátott, letette a dézsát, és előrehejolt felém, mintha rosszul látnának a szemei.
– Megbuktál?
– Nem tudom.
– Mutasd! – belemeredt az írásba, aztán értelmetlenül visszaadta. Olvasd el, mi van benne… Édes istenem, én azt hiszem, megbuktál! Olvass el minden betűt! Valami utálatféle gyülemlett fel bennem az egész világ ellen.
– Minek olvassam… Megbuktam! Mondtam, hogy nem akarok iskolába járni! Mindenből megbuktam!..
– Ha apád hazajön, agyonüt…
Fölvette a dézsát, telemerte vízzel, és visszament a konyhába. Erre nem voltam elkészülve, majdnem sírva fakadtam.
Éreztem, most valami történt, amit nem tudok fölfogni.
Hallottuk apám köhécselését. Bejött a kapun. Anyám közelebb húzódott mellém a küszöbön, hogy hely maradjon az átjárásra. Mikor az apánk hozzánk ért, felkeltem, és kezet csókoltam. Engedte. Ez annak a jele volt, hogy a bizonyítványról még nem tud semmit. Anyám is nekibátorodott, mosolyogva köszönt. 
– Alászolgája! – mondta apám, és mindjárt tovább az ő  tótos zsargonjában, amelyben mindnyájunkat megalázott.
– Aza lebo, kérem szépen, nincsen maguknál asztal? Micsoda dolog az, kérem szépen, mint a koldus cigányok?
– Krucifix! Herrgott miatyánk!
Ha nagyon erősen és gyorsan akart kimondani valamit,  akkor egészen rosszul tudott magyarul, s ezért, ha elült a vihar, s ő elment hazulról, sokszor színházat csináltunk a legfélelmetesebb pillanatok emlékeiből is.  Ma még senki sem tudhatta, mi fog történni. No most. Most kezdődik a világ vége. A tányér fölé hajoltam, és oldalt kilestem az apámra. Ő is úgy tett, mintha nyugodtan kanalazna. Találkozott a tekintetünk…
– Megkapta, kérem, azt a bizonyítványt?
Előhoztam a bizonyítványt, és az asztalra tettem… A papírlapot egészen maga elé emelte az apám, belevetette a szemeit, és egyszerre mintha késsel beleszúrtak volna: – Mi? Mi?!!
 Összeszorítottam az ökleimet és fogaimat, hogy el ne vihogjam magam. A testem remegett, nem bírtam magammal.
– Hát megbukta maga! Gazember, csirkefogó, megbukta!!!
Egészen közel álltam hozzá. Láttam, hogy fölemelkedik, szörnyű magasra fölnyújtózik, s a szájából kiugrik a nevettető káromkodás.
– Krucifix! Herrgott miatyánk!!
Felém ugrott, felkapott a padlóról, s magasba, a feje fölé emelt. Nem kiáltottam. Alsótestem csüggedten hullott lefelé, mozdulatlan lábaim valahol egészen közel a szemei előtt lógtak. Egész tisztán tudtam és éreztem mindent. Számítottam, hogy most a földhöz fog csapni, s aztán minden jó lesz. Lassan, mintha üvegből lettem volna, visszaeresztett a padlóra. – Hát megbukta, svindler, csirkefogó!
Aztán őrült csattanással sűrű, forró levegő csapódott a fülembe. Egy pillanatra nem tudtam, mi történik velem, csak a kályhához ütődött fejemen éreztem fájdalmat…
Fél kettőkor felkelt a székből, már a fején volt a kalap, jobb kezét a nadrágja zsebébe dugta, és megállt előttem… Nézegetett, mintha kicsit ismerős lennék neki.
– Aza lebo, kérem szépen, majd meglátjuk, mi lesz magából!
Két krajcárt vett ki a zsebéből, letette elém az asztalra, és kiment. 
 
-------------------------------------------------
 

 

Wass Albert: Nagyapám tanítása


– Idefigyelj – mondta komoran -, ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszel, és nem vagy ott időben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz! Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a doktort?!
Elmondtam neki szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel.
– Idefigyelj – mondta. – Vannak emberek ezen a földön, akik úgy dobálják ide-oda a szavakat, meg az ígéreteket, hogy azoknak semmi értékük nincsen többé. Mi, Wassok nem ezek közé tartozunk. Ha mi mondunk valamit, az áll, mint a sziklakő. Ha mi a szavunkat adjuk, azt tartjuk is, ha belepusztulunk is! Érted?
– Értem – hebegtem megrendülve.
– Dehogyis érted – csapott le reám a szava -, de elmagyarázom úgy, hogy megértsed. Látod itt a mellényem zsebében az aranyórát? Nagyapámtól kaptam, amikor leérettségiztem. Amikor leérettségizel, a tied lesz. Ez az óra számomra minden csecsebecsénél értékesebb. De ellophatod. Visszaadhatod, vagy megtérítheted az árát. Ellophatod valakinek a lovát, a tehenét, ökrét, vadászpuskáját. Mindenét ellophatod és visszaadhatod megint, vagy megtérítheted az árát. Csak egy valamit, ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha. S ez az idő! Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt időt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted?
Értettem. Úgy megértettem, hogy attól a naptól kezdve, ha valakinek szavamat adom, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszek – akkor már ott vagyok öt perccel azelőtt, még ha vénasszonyok esnek is az égből, ahogy drága jó nagyapám szokta volt mondani. Erre neveltem gyermekeimet és unokáimat is. Nem azért, mert késni neveletlenség, hanem mert több annál. Aki öt percet késik, az öt percet ellop valakinek az életéből, amit nem tehet jóvá soha.
– A megbízható embert még ellensége is tiszteli – mondta volt nagyapám -, mert a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet építeni. A többi szemét, amit elfú a szél…

 

Szavazás

Téged mi érdekel a legjobban?

Belépés
Kereső
0.063 mp