Szomszéd
Szomszéd
Kamaszkorom óta ismerem. Akkor is zárkózott volt, lehajtott fejjel ballagott az utcán. Magánakvalónak gondoltam. Ma már tudom, nem ismertem igazán. Még nevetgéltünk is rajta a testvéreimmel. Az öreglegény a szüleivel lakott, közös házukból járt munkába, talán akkor már a vasútnál dolgozott. Közben elkerültem otthonról, zajlott az életem, jó nehéz volt húsz és harminc, harminc és negyven között. Nem foglalkoztam vele, meglehet évekig nem is láttam. Aztán egyszer csak megjelent a háznál egy asszony. Szlovák volt és jóval korosabb nála. A szülei idősödtek, édesanyja meg is halt, közben megszülettek a gyerekeik: egy lány, majd később egy kisfiú. Ennyit mindenki tudott a környéken, ennél többet én sem, pedig anyám gyakran emlegette a szomszédaikat. Róla minden együgyűsége ellenére csak jót mondott. Ha figyelembe veszem, hogy a szembeszomszédokról meglehetősen cifra véleményt alkotott, akkor jókora dicséret ez az anyám szájából.
Váratlanul meghalt apám. Elment biciklivel valami kis alkatrészt venni a kút megjavításához, és soha többé nem tette be a lábát a maga építette házba. Felfordult az életünk. Főként anyámé, de az ő magárahagyottsága befolyásolta a mi életünket is. Itt lépett be a történetbe a szomszéd. Nem kell rosszra gondolni, anyám idős volt már, túl a hetvenen és nem valami barátkozó. A szomszédot viszont gyerekként kezelte, mintha közben meg sem nőtt volna. A kerítésen át gyakran beszélgettek. A két magára maradt társaságot biztosított egymásnak. Ha kellett valami apróság, kisegítették egymást – a kerítésen keresztül. A szomszéd akkorra már elvált ember volt, nem jöttek ki a szlovák feleségével, akinek inkább vett egy lakást a lakótelepen, csak ne veszekedjenek nap mint nap. Miután apám meghalt, kertészkedni kezdtem anyám mellett. Akkor indult meg a kommunikáció közöttünk igazán. Rájöttem, hogy akit gyerekkoromban kinevettünk a bambasága miatt, milyen jólelkű és segítőkész ember. Nem bántott ő soha senkit, ha nem tudott segíteni, akkor inkább hallgatott. Anyám halála után, amikor megvettük a házat, pár éve volt nyugdíjban az öreg, talán örült is, hogy megindult a mozgás a telkünkön, legalább nem unatkozott annyira. Sok tennivaló akadt a ház körül. Rengeteget segített nekünk, sokszor bizony vatikáni valutáért. Rájöttem, hogy dolgozni szeretne még idegen embereknél, hát adtam neki kerti munkát, amit megfizettem. Egyszer télen, talán 2005-ben előttük nem hányta el senki a havat. Tudtuk, baj van. Addigra már nála laktak a fiatalok. Tőlük értesültünk, hogy a szomszéd kórházba került. Ennek már több mint tíz éve. Elnehezült a járása, de megvan a mai napig. Nyaranta feketére sütteti magát a perzselő nappal. Gyakorta gondolok arra, hogy minden mindegy érzése lehet, mert nem óvja a bőrét. Élteti talán a két unokája csivitelése, a korai kelése, a korai fekvése, no, meg a jóságos lelke, mert őt az epe biztosan nem feszíti. Már nem merek munkát adni neki, jó öt éve látom, a fia is kíméli, bár ő még mindig segédkezni szeretne. Most megint tél van, 2018 tele. Ritkán látni a szomszédot. Lassan ballag az idő, fáradunk, elfogyunk…ez jár a fejemben, amikor felbukkan az utcán.
