Péterfy-Novák Éva: Egyasszony
Péterfy-Novák Éva: Egyasszony /részlet/
"István érzi, hogy ha a gyerek megy, megyek én is. Agresszívebb, mint bármikor eddig. A fáradt harcot elkeseredett küzdelem váltja fel. Azon már régen túl vagyunk, hogy utasítgasson, de arra mindig talál indokot, hogy hol szóval, hol tettel, de bántson. Ha főzök, az a baj, ha nem, az a baj. Ha rövid a hajam, az a baj, ha növesztem, az a baj. Ha befestetem, az a baj, ha nem, akkor szerinte elhagyom magam. Mindezt lökdösések, rúgások tarkítják, szinte már figyelmeztetés és előjelek nélkül. Már nem számít, hogy Zsuzsi a kezében van éppen, ha szerinte rosszul viselkedem, ez sem tartja vissza. Mikor koccanok az autóval, és az tenyérnyi helyen behorpad, összerugdos. Nem az a problémája, hogy összetörtem a kocsit (hatszáz forintnyi kár esett), hanem hogy nem vagyok ettől a ténytől eléggé szomorú. Mert bunkó vagyok és egy féreg. Egyszer a húgom is ott van, amikor megüt. Ő védeni szeretne, először csak próbálja lefogni a férjemet, de mikor ez nem sikerül, nekitámad. István erre természetesen őt is megüti. Móni a földre kerül, és kúszik a telefonért, fel akarja hívni anyu húgát, hogy azonnal jöjjön, segítsen nekünk, de a férjem rátapos a kezére. Majd mielőtt lehiggadna, elrohan otthonról, én pedig órákig könyörgök a húgomnak, hogy senkinek ne beszéljen erről. Tulajdonképpen rettenetesen szégyellem, szégyellem és szégyellem a helyzetet, de mosolyogva hazudom Móninak, hogy az egész csak valami félreértés volt.
Móni ösztönösen jó gyerek, soha nem szerette a hazugságot, így aztán nem is feltételezi senkiről, hogy nem mond neki igazat. Drága kicsi lány volt mindig, a rosszindulat és a rosszaság szikrája sem volt benne. Amikor iskolába került, nagyon meg akart felelni anyunak és nekem. Lelkiismereti gondot csinált minden házi feladatból, órákon át képes volt ellenőrizgetni esténként, készen van-e mindennel. Másodikban egyszer mégis kettest kapott olvasásból. Elfelejtettünk gyakorolni, és a tanító néni felszólította. Egész este bánatos-könnyes szemmel ült a konyhában. Tejbegrízt főztünk neki, hogy jobb kedve legyen, de még az édes tej illata sem csalt mosolyt a kis arcára. Akkor, abban a pillanatban jobban szerettem, mint bármikor, mindent megtettem volna, hogy egy szar kettes miatt ne legyen bánata. Bohóckodtam, énekeltem neki, csiklandoztam, de semmi. A tányér fölött ülve bánatos arccal hagyta, hogy a könnye belecsöppenjen a kedvéért jó csomósra készült tejbegrízbe. És akkor anyu elkezdte mondani, hogy ugyan, kislányom, ne bánatoskodj, Évának száz egyese is volt másodikban (közben jelentőségteljesen rám nézett, hogy támogassam csak), sőt tele volt az ellenőrzője beírással. Én erre úgy bólogattam, hogy kétség se férhessen hozzá, mindez igaz, hogy hozzám képest ő egy angyal! Az a francos kettes pedig egyáltalán nem számít, és nézze meg, mi milyen vidámak vagyunk! Nagy nehezen kiszipogta magát, és csak hogy ne okozzon újabb csalódást, felfalta az összes tejbegrízt.
Pár hét elteltével vidáman trallalázva jött haza a suliból. Anyu kérdezte, hogy mi újság az iskolában, jött az automatikus válasz, hogy semmi, majd egy perc elteltével, hogy ja, kaptam egy egyest számtanból. Anyu arca eltorzult, és szinte rekedten kérdezte, hogy ezt csak így mondod, vidáman énekelgetve? Mire Móni döbbenten nézett rá… miért? A múltkor kettest kaptam, és hogy örültetek neki! Ha így megy tovább, súgtam oda anyunak, akkor legközelebb a szülinapodra kirúgatja magát, csak hogy örömöt szerezzen.
Most, tíz évvel később, ahogy értetlenül és megszeppenve figyeli a férjem őrjöngését, érzem, hogy újra hazudnom kell neki valamit, amivel kimentem mindannyiunkat a szégyenből. Nem tudok nem hazudni: nem kell sokáig győzködni, nyilván ő is arra éhezik, hogy elhiggye, az egész csak egy szerencsétlen félreértés volt."