Új versek az oldalon
HIZSNYAI ZOLTÁN
Különb világot…
A százéves József Attila tiszteletére
Külön világot alkotok magam.
Kerengő bolygó friss humussza lelkem,
Szépség-fák állnak illatokkal telten.
Dübörgő gépváros zúgó agyam.
Szétkujtorognak részeg-boldogan
A holdas fények rajta, mint ha kertben
Világbogárkák szárnya szókra rebben.
Sötét hitem szent, hömpölygő folyam.
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este,
Amint kihűl, lehull az éjbe esve,
Mint feledésbe hulló verssorok.
Ha bolygók és világok mind kihülnek,
Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek,
Komor bolygóm a legszebben lobog.
(József Attila: A Kozmosz éneke – mesterszonett)
1
Külön világot alkotok magam.
Agysejtjeim nem úsznak el a trenddel:
nem kápráztatott sosem is a rend el,
mely infernális aklotokba’ van.
Nem halmozom az almot oktalan,
nem hoz lázba se egy tender, se kender,
nem vagyok kopasz, se göndör, se gender,
de még hírnév se fúrja oldalam.
Málló perceim csak a kéj orozza,
képzeletemet amely béporozza.
Óvja Pegazus hűs kumisza nyelvem.
Egem magányos napokkal tele,
nagy teliholdak ásítanak bele.
Kerengő bolygó friss humussza lelkem.
2
Kerengő bolygó friss humusza lelkem,
boldogság sarjad rajta, s ha vasát
döfi a bú, az öröm sava át
marja menten, és minden gondot elken:
bőven terem az öncsalás e telken,
s noha eközben feni a kaszát,
nézi az ember inkább a hasát,
és százszor leül, még mielőtt felkel –
ideje fogytán már kevésbé vérmes,
akkorát riszál, mint világ-nagy krémes,
azt hiszi, ekként sokkal jobban elkel,
s így áll a házhoz majd egy csöpp honor –
a számfejtésben ámde csönd honol…
Szépség-fák állnak illatokkal telten.
3
Szépség-fák állnak illatokkal telten,
rájuk röppen száz loncsos húskehely,
ajkukon süstörg lompos-dús pehely,
s a hajlatokban cuppogva rügy serken –
ám az enyészet erőt vesz a kerten:
kiböfögi gyümölcsét a menhely,
ege sekély, s mint valami pendely,
csapkod a hiány rúdjára tekerten.
Megtelnek könnyel mind az árterek,
kétszer tíz körmök kinövik az ágyuk,
és minden hajnal vérrel virrad rájuk.
Erjed az idő, sűrű alja van,
Létem lassacskán nyakán átpereg.
Dübörgő gépváros zúgó agyam.
4
Dübörgő gépváros zúgó agyam,
miljom sejtje sürög, nem lankadhat,
érzékeim pedig megtagadtak,
időm lejár – már csak zokszóra van.
Homlokom alatt nyüzsög helóta-raj,
sok gondomban bármennyi ellakhat,
noha gond, se gondolat nem laktat,
felgyűlik s omlik, mint a hullámtaraj.
Majd ha részeim megunják a munkát,
s inkább ős-örök álmukat aludnák,
és eszményeim, mint egy holt folyam,
akkor a sorból csakhamar kiállva
a rend előtti mafla natúrába
szétkujtorognak részeg-boldogan.
5
Szétkujtorognak részeg-boldogan,
elhagynak – pedig még látni tolongok –,
mint mámoros ripacsok a porondot,
akár a plombák két mállott fogam.
A semmi ága bennem megfogan.
S ha szellemem tüze lészen poroltott,
villám fényénél egyszer leporoltok,
és wattjaimat megfejik sokan.
S ha majd szüzek egy sápadt éjszakán
ringnak rímeim lázas kéjszagán,
a metrumot már magam sem találom,
lompos dorongként tálalom halálom
– szövet sustorog, pedig szél se lebben –,
a holdas fények rajta, mint ha kertben.
6
A holdas fények rajta, mint ha kertben
hullna arcomra csipkés lomb-lepel,
a recék fodrán asszonycomb, kebel…
– s az ágak között pajkos hinta reppen,
ott kalimpálunk rajta mind a ketten,
s ölem alatt ahogy a domb le-fel,
a távolból öblös kolomp felel –
költő és hölgye, játszunk, mint maketten.
Lecsihad a lét, az imbolygó váza,
csendesül a méhkas, ímhol póráza,
de az elmúlás kisdedként gagyog,
ölelésedből már a mézga fogy,
s mikor nem találsz semmi jóra ebben,
világbogárkák szárnya csókra rebben.
7
Világbogárkák szárnya csókra rebben,
de a bozótban ordas sündörög,
belül bú mar, a derű künn röfög,
mind hamisabban, annál kedvesebben,
látszatra szíves, ámde redves eb benn,
a kínok malma kebledben pörög,
nótázva hajtják pajkos ördögök.
Elernyedsz végül, mint vágyad a sebben.
S mintha a hajnal pírral kelne messze,
hogy démonaim végre széteressze,
nézném magam, de nincs már mihez képest,
csak ez az amorf öntőforma van,
fényt gőzöl, villog, szemlélem, miképp fest,
sötét hitem szent, hömpölygő folyam.
8
Sötét hitem szent, hömpölygő folyam,
síkos korpusza belülről ölelget,
bennem nyújtózik messze, mégis elfed…
S hiába jönnek hozzám oly sokan,
hasztalan mondják folyton, konokan:
– Csapatban kárognak a percek,
bukj föl az árból, Miskin herceg!
Ami van, széthull, folyvást odavan.
A csont kas alatt kónya óra perceg,
sejtjeim falsul fogják már a tercet,
dús vágyaimnak kiszáradt a teste.
Néha megvillan még a bicska lapja,
de a haragnak immár nincs alapja…
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este.
9
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este,
kereng az ágy, melyen az ember ül,
kereng a vánkos, min elszenderül…
Egész nap csak az eszét adta-vette,
s még a portás is megkilincseltette,
mosolygott pedig, benyalt emberül,
de asztalkája meg sosem terül…
Kereng a penna, elmereng felette,
milyen eszmékben keresett és hitt írt,
s mily iszonyatos szerelemekről vitt hírt…
És úgy poroszkál langyos kéjbe estve,
vállán óriás holló telleget,
illesztgeti a földet és eget.
S amint kihűl, lehull az éjbe esve.
10
Amint kihűl, lehull az éjbe esve,
álmait is rest hazahajtani…
Hol a vakremény, az a hajdani?!
Már kedve sincs, hogy nyáját megkeresse…
Miféle hit, ha még üres leves se,
csak a kásának gőgös halmai,
azt is egy versből véli hallani…
S nincs, ki a feltúrt éjszakát bevesse.
Hajnalig fortyog az éhségek trösztje,
reggel is ráng még, délben, este s közte
a hiányokat nyeldeklő torok.
De lassul már, mint síkon a folyó,
utat tévesztett, fáradó golyó –
mint feledésbe hulló verssorok.
11
Mint feledésbe hulló verssorok,
mint barázdákból útszélre kifújt mag,
a vágyak lassan végre mind kimúlnak.
S az időkerék gyorsan elforog,
nem akaszthatják meg a mentorok,
s ha a kifulladt csillag fénye túl nagy,
a resztlijéből azért még kigyúlnak,
holmi holdacskák, tönkrement sorok
hemzsegnek széjjel. Ámde az új fecskék
jönnek már, hogy kék tintával átfessék
az eget – s közben nagyokat hülyülnek,
s tán még akkor se hagynak fel vele,
ha beköszönt a Mindenség tele,
ha bolygók és világok mind kihülnek.
12
Ha bolygók és világok mind kihülnek,
s a Kozmosz bambán ön-nyálába fúl,
a hű agyagért Urunk visszanyúl:
a sűrű jó lesz szemnek, orrnak, fülnek…,
a hígabbjából agyvelőt köpültet –
az ember sorsa máris lekonyul,
hiszi, virrad, de folyvást alkonyul,
s öröknek véli mind a megkövültet.
És a természet szörnyű cselvetése,
hogy nem segít az elvek elvetése:
nem takarít be semmit, aki ültet,
s az elvtelen is kihull a lyukon.
Kerengnek a testek pályájukon:
Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek.
13
Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek
bús dinamója fuldokolva búg,
két pólusán a jövő és a múlt,
s a bogárhátú jelen csak a fülledt
tekervények közt kullog, sikerültebb
emlékeket nemz – s hiányokba rúg.
A vesztes soha nem talál tanút.
A magány szirtje messzire kidülled.
Hol moccanni már nincs jártányi tér,
s mintha megkövült zerge lépte lennél,
magasabb vagy a kerge végtelennél,
ahol elillan – mint párányi vér
a talpfák tövén –, amit gondolok:
komor bolygóm a legszebben lobog.
14
Komor bolygóm a legszebben lobog,
ébenfatüze meg sohasem csappan…
Már a világgal se szóba, se hadban
nem állok. Mintha mázsás ostorok
vagdosnák, tátog száz sáros torok:
a föld étvágya jottányit se csappan,
pedig derékban majd’ hogy ki nem csattan;
roppant bendője csúnyán rám morog.
És aztán végül, ahogy rögre rög jön,
betömődik lassan az isme-rés,
vigyáz az ember, nehogy felröhögjön,
mert megcsiklandja a felismerés:
kinek a Léthén túl is dolga van,
külön(b) világot alkotok: magam.
-----------
Z. NÉMETH ISTVÁN
Lenni más
Futni egy csőben vízcseppként,
csókot dobni – magad a pornak,
négyrét hajtott szalvétaként
ülni egy kihűlő kávéspohárban,
kedvesed ajkán ‘perhabnyi rúzs,
darázs, derék, mi meg nem öl,
szándék, hátsó, mely elül elöl, elalvás előtt vásott kis ördög, ki kéjt
kurblizna lomhuló motorba,
lenni mássá, máshol, a másé,
akár egy program, ha újraindul,
s vékonyan kisípol a gépből,
hogy van remény még százezer
önálta-gombnyomásra, szilv’kék,
ledarált szöveg, mi versópium,
öntet száloptik’ tésztarácson,
félénk őzgerinc, a tálon mézes,
vad medúza, borzas jajgatás,
de jó volna lenni minden égi,
régi s éghető, s a villanás,
készenléttől részeg égi ékszer,
gyermek polcán kóchuszár,
hullám a taréjban, leterített
rég’ térképe a létszigetnek,
vattacukor a zöld kötőtűn,
békák gömbszemén a hályog,
Földet megőrző lehelet,
igazság, mi lassan behavaz,
egy kósza sómorzsában béke,
más lenni és mégis ugyanaz.
--------
JUHÁSZ KATALIN
Reménytelenül
Lassan, tűnődve
Haszontalan kérdés, feltenni felesleges. A létezés
egyszerű szépségét szerettem. Ahogy folytak ablakokból
lassú, sárga fények, és a vattapárnák szétszakadtak.
És rajzoltak szemem köré lázat. Mit megbámulok, most még
elporlad, de a sötétség már nyaldossa ruhámat.
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Más tér van itt, s más idő. Mit megérintek, most még
meginog, viccesen imbolyog, mint test a vízben, de ordít már
fülrepesztve. Csapdába ejt minden éjjel, és álmom
senkinek el nem mesélem. Szárnyát a fénynek
nem szegheti szó. Másoknak is így lehet ez jó, mert
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
Pedig november van, születtem harmincöt éve, pont
egy évvel több a tegnaphoz mérve. Tócsák nőnek
a járdán, foszladozik a szivárvány. Minden szépet
barbár erő üldöz. Mikor lábam nyomát befesti az éj,
a maradandóságra gondolok. Nem tudom, merre innen,
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
És a csillagok átkelnek a folyón, száraz lábbal, ahogy
én akartam egykoron. Színlelem legalább. Megyek a
nyilak után. A fák, mint megannyi antenna ég és föld között.
Köztük bolyongok megint. Mit számra veszek, a csodáktól
Megfoszttatik. Kikövetelt fegyelem, hátizsákban cipelem.
Vas-színű égboltban…
Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -
Valami mérték kell, hogy mérhető legyen az a dinamó.
Álmaim folyton ébren tartanak, a következő napba mégis
átzuhanok valahogy. És néhány szót csak évekkel később
értek meg. És újra fogadkozom, hogy el nem tévelygek.
Mit megízlelek, előbb édes, majd savanyodik, sárrá lesz
Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -
Megint esik, megint sárba merülök. Fülemben valami
dübörög,
hiába rázom, nem szűnik meg. Percnyi haladék sincs. Ha
előbb
ébrednék fel. Vagy ha rátalálnék egy mindent megoldó
mozdulatra.
Amit nem lehet visszacsinálni. És a képzelt mérleg két
karja el
nem billenne többé. Új játékba foghatnék, a napba követ
dobhatnék.
Bajszom mint telt hernyó terül
Elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -
A vastagon szedett szövegrész: József Attila –
Reménytelenül c. verse