Kedvenc verseim
Ady Endre
Az Isten balján
Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindig neki harangozunk
S óh, jaj, én ott ülök a balján.
Az Isten könyörületes,
Sokáig látatlan és néma,
Csak a szivünkbe ver bele
Mázsás harangnyelvekkel néha.
Az Isten nem jön ám felénk,
Hogy bajainkban segítsen:
Az Isten: az Én és a kín,
A terv s a csók, minden az Isten.
Az Isten hatalmas nagy úr,
Sötétség és világosság,
Rettenetes, zsarnok lakó:
Lelkünkbe ezredévek hozták.
Az Isten az egyszerüség,
Unja a túlságos jókat,
Unja a nyugtalanokat
S a sokszerű, nagy álmodókat.
Az Isten engem nem szeret,
Mert én sokáig kerestem,
Még meg se leltem s akkor is
Kötődtem vele s versenyeztem.
Az Isten van valamiként:
Minden Gondolatnak alján.
Mindig neki harangozunk
S óh, jaj, én ott ülök a balján.
-----------------
Dsida Jenő
Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
II.
Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsimogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
III.
Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehúnyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is,
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szive fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
IV.
Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
V.
Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi "de".
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg, -
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álomokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!
--------------------
Gyurcsó István: Európában
Szálka a kedvem,
Bot a haragom:
lehetne szálfa,
szép rezgő nyárfa
a kedvem,
hajlékony pálca,
zöld pálma ága
a haragom.
Mennyi lehetőség sírra, halálra,
és mégis élünk:
Mennyi alkalom, hogy szót értsünk végre,
és nem beszélünk.
Apánk és anyánk szívében élünk csak,
de nyelvünk béna:
töredéksorsunk micsoda rendszernek
torz maradéka?
Képzelet bomlik: kristálypillanatok,
gondolatmolekulák;
egy perc összerakná késszé, egésszé
a szó oszlopát,
s csapong, vív, küzd a gondolat, elmerül,
hogy fuldokolva,
minta gyöngyhalász a tenger gyöngye nélkül,
sírjon bomolva.
Nyelvünk tengelyén homok szitál, sikolt,
Csikorog szavunk,
virágos kertben farkasok járnak,
s nincs puskánk, botunk.
Kiáltásunk riadt bégetés csupán,
nem védnek kosok:
őrizz hát te, védj meg, Szép Tiszta Törvény,
fogalmazz jogot!
Ki védne más, ha a teljes emberség
nem szól, nincs szava,
Ki más, a nevedben morgók ostoba
süket tábora?
Nem kérjük, nem véd meg sem isten, sem király;
De nem óv senki,
ha kutya csahol ránk, nem áll elő az,
aki leinti:
...Hazám ez a föld, bizony csak az a föld,
ahol a nyelvem ép,
nem csupán megtűrt, kenetlen, csikorgó
ötödik kerék.
- Egy nemzet él itt! - mondják. Mit mondjak én?
- Még mi is élünk! -
Hová tartozunk, kinek a gondja most
nemzeti létünk?
Az élet maga, maga az élet az,
ami jogra int?
És a jövő az, talán a jövendő,
Aki ránk tekint?
Kevés vigasz, én ma élek, s már jól tudom,
alku nem lehet:
Minden nemzedék önmagáért felel,
ha mozdult, ha tett!
S ki csak homokban babrál, s szórja másra
a port, mely vakít,
annak nem fontos, hogy a múlt és jelen
kit hogy alakít:
én halálig kérdezem kíváncsian,
mennyit érek én,
hogy itt születtem, s élek Európa
kellős közepén?
Percmutatók, 1968
--------------------------------
Kulcsár Tibor:
Gyökerek
Kde domov muj, kde domov muj?
hol a honom hol a hazám
kóstolgatod sós ízét e szavaknak
míg szádon halk fohászként felszakadnak
ősidők óta zúgnak benned
mint ösztöneid legmélyéről feltört
morajlása messzi mély tengereknek
mint végtelen szűntelen dallam
mondod magadban
öntudatlan
ízlelgeted a szót
míg kiejted
babusgatod
szívedben hordod
mint önként vállalt
hűségesküt
mely alól nincs
aki feloldoz
ez a sorsod
ez egyedüli örökséged
terhével vagy
megvert
megáldott
mint bimbóját a feslő rózsa
töviseid közül
kibontod
megtalálod
mint csecsemő az édes anyamellet
hogy újra meg újra elrebeghesd
mint a legszebb szót
a szeretők
hűs tavaszi éjszakán -
hazám
hazám
hajolj le hát
a gyökerekhez
általuk őrzöd
a léted
velük kötődsz
a mindenséghez
hajszálereiken át
szívod fel az éltető nedvet
anyanyelved
köldökzsinórjára kötve
őrzöd
századok óta minden ősöd
ükapáid kínját keservét
anyád ajkán az altatódalt
a fényt az illatot a zöldet
nagyapád udvarát
a házat
hol a kíváncsi szemű gyermek
legelőször otthont találhat
falud határában
a rétet
az út menti jegenyefákat
a Bodrogközt
azt az egyre tágabb
országnyi tájat
mindazt mit úgy hívsz
szülőfölded
melyből nőttél
egyetlen helyét a világnak
melyet váltig
tiszta szívvel
vallhatsz
hazádnak
a külföldet sokfelé bejártad
láttad Londont Stockholmot Bécset
Helsinkiben a fehér éjszakákat
láttad Velencét és a tengert
szépségeit újra meg újra
megcsodáltad
a fényben úszó esti Budapestnek
ereidben lüktet zúg Európa
mégis
kell hogy valahol
megvethesd a lábad
nem lehetsz
a nagyvilág lakója
elválaszhatatlanul
ide kötnek
milliónyi szálak
ezt a tájat
mindenestül magadba zártad
ez lélegzik pórusaidból
benne munkál sejtjeidben
benne lüktet vérköreidben
változásait szemedben hordod
ide köt
minden vágyakozásod és keserved
egyedül itt vagy otthon
a lelked
egyedül csak itt lehet boldog
minden
ami körötted
benned
itt gyökeredzett
itt élned kell
ezt add tovább
a gyermekeidnek