Zaliza oldala

Szabó Lőrinc

Májusi éjszaka

Késő volt, mentem haza, lelkem 
az elmult nappal küszködött, 
mentem, mogorván, kimerülve, 
a kertek és villák között, 
nem is én mentem, csak a lábam 
vitt a fekete fák alatt, 
két lábam, két hű állatom, mely 
magától tudja az utat. 

S egyszerre a májusi éjben 
valami hullám megcsapott: 
illatok szálltak láthatatlan, 
sűrű és nehéz illatok, 
a lélegző, édes sötétben 
szinte párolgott a világ 
és tengerként áradt felém az 
orgona, jázmin és akác. 

Láthatatlan kertek mélyéből 
tengerként áradtak felém, 
nagy, puha szárnyuk alig lebbent 
és letelepedtek körém, 
a meglepetés örömével 
lengették tele utamat 
s minden gondot kifújt fejemből 
ez a szép, könnyű pillanat. 

S mintha élt volna, minden illat 
külön megszólalt és mesélt, 
ittam a virágok beszédét, 
a test nélkül szerelmes éjt; 
a rácson kísértetfehéren 
áthajolt hozzám egy bokor 
s úgy töltött csordultig a lelke, 
mint szomjú palackot a bor. 

És részegen és imbolyogva 
indultam nagylassan tovább, 
s új tenger dőlt a szomszéd kertből 
új bokor az új rácson át, 
s az illattól már illatos lett 
tüdőm és szívem és agyam, 
egész testem elnehezült 
s azt érezte, hogy szárnya van. 

Hogy értem haza, nem tudom már. 
- A gondom ma se kevesebb. 
De azóta egy kicsit újra 
megszerettem az életet, 
s munka és baj közt mindig várom, 
hogy jön, hogy majd csak újra jön 
valami fáradt pillanatból 
valami váratlan öröm. 

--------------------

Szabó Lőrinc: Különbéke

Ha tudtam volna régen, amit
ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
milyen mocsok,

nem fütyörésznék most az uccán
ilyen vigan:
valószínűleg felkötöttem
volna magam.

Régen, mint az álamok tékozló
más fiai, 
azt hittem, lehet a világon 
segíteni,

azt hittem, szép szó vagy erőszak
ér valamit 
s az élet, ha sokan akarjuk,
megváltozik.

Minden szörnyübb, mint hittem akkor,
fiatalon,
de, hálistennek, egyre csökken 
az undorom,

egyre jobban bírom az évek 
förtelmeit,
és az idő és a közöny már 
fertőtlenít.

Mert fátylát sorra dobta minden,
egymásután,
s harminchárom évem ma átlát
minden szitán:

látom, sokkal több a mocsok, mint
az ifjukor
sejteni bírta volna bennem
valamikor,

látom milyen rútúl becsapják 
a baleket,
s hogy a balek azért balek, mert
mást nem tehet,

s hogy az ész az érdek rimája,
és hogy magát
sugaras hőssé a bitang is
hogy költi át,

s ha van is, kézen-közön elvész
az ideál,
és hogy nem hozhat egyetértést, 
csak a halál, -

s mert mindez mégcsak nemis aljas,
nem szomorú,
a minden dolog apja valóban
a háború:

úgy nézzem elszát nyugalommal, 
az életet,
mint reménytelen lepratábort
vagy harcteret.

Ha egyszerre tudok meg mindent, 
hogy itt mi van,
egész biztossan felkötöttem
volna magam.

De valamit a sors, úgy látszik,
akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
türelmessen:

különbékét ezért kötöttem
a semmivel, 
ezért van, hogy csinálom, amit
csinálni kell,

ezért becsülök úgy egy-egy jó
pillanatot,
ezért van, hogy a háborúban
verset irok

s a leprások közt fütyörészek
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket.