Nagyapa megkér, hogy húzzam fel szépen a gramofont.
Majdnem mindig, amikor bemegyek hozzá, megkér. Nagyapa nem tud rádiót hallgatni, se tévét nézni, azt mondja, fáj a feje mindentől, ami árammal működik, egyedül csak a gramofont tudja hallgatni, ott a kisasztalon, a füles fotel mellett, Nagyapa nem tud felállni, de ha áthajol a karfán, akkor ő is eléri, és fel tudja húzni magának.
Senki másnak nincs gramofonja az egész blokkban, az egész negyedben, de még az egész városban se, egyedül csak az én nagyapámnak, azt mondja, azért, mert a gramofonok kimentek a divatból, amikor bejött a villany. Egyedül csak az a kár, hogy csak egyetlen egy lemeze van hozzá, egyetlen egy dallal, amelyik a nagy fákról meg a fekete erdőről, meg az eltévedésről szól, legalább ezerszer meghallgatta már, de az is lehet, hogy egymilliószor, és én is nagyon sokszor meghallgattam már vele, mert majdnem mindig, amikor bemegyek hozzá, megkér, hogy húzzam fel szépen, pont úgy, ahogy most, csak az a baj, hogy most énnekem egyáltalán nincsen kedvem felhúzni se, meg hallgatni se, mert nagyon rossz napom volt, mert az énekóvónő, amelyik nem a rendes óvónénink, hanem a kórusos, azt mondta, hogy botfülem van és hamisan énekelek, de annyira, hogy az egész kórust elrontom, mert kihallatszik belőle a hangom, az egész felső csoportból egyedül csak az enyém, és most nincs ideje külön foglalkozni velem, mert nagyon készülünk az ünnepségre, úgyhogy az lesz a legjobb, ha nem is énekelek egyáltalán, hanem csak tátogok, úgy, mintha néma lennék, és én hiába mondtam neki, hogy nem akarok néma lenni, azért, mert nem vagyok néma, azt mondta, hogy akkor is csak tátogjak, ezt nem akarom elmesélni Nagyapának, de a gramofont se akarom felhúzni, megfogom a réz fogantyút, de nem forgatom meg, nem bírom megforgatni.
Nagyapa akkor megkérdezi, hogy mi a baj, én nem akarom elmondani, csak nézem a fekete lemezen a csillogó barázdákat, és aztán azt kiáltom, olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudom, hogy utálom a zenét, és meglököm a gramofont, úgy, hogy majdnem leesik a kisasztalról, és attól, hogy le fog esni, úgy megijedek, hogy sírni kezdek, azt sírom, hogy utálom a zenét, utálom-utálom-utálom.
Aztán egyszer csak már a Nagyapa ölébe vagyok, nem tudom, hogy kerültem oda, nem éreztem, hogy megfogott, azt se, hogy felemelt, úgy tart, mint akkor, amikor lovast szoktunk játszani, csak most nem a lovak hangját utánozza, hanem azt mondogatja ő is, hogy utálja, utálja, utálja, de hallom a hangjában, hogy nevet, tudom, hogy rajtam, úgyhogy ettől még dühösebb leszek, de Nagyapa úgy nevet, hogy az egész füles fotel remeg és rázkódik, kopog a padlón a négy nagy oroszlánlába, és a kopogás végighullámzik a padló deszkáin, mintha földrengés lenne, elér egészen a sokfiókos mahagónikomódig, aminek a tetején Nagyapa kupái meg serlegei vannak, és a serlegek összekoccannak, és megkondulnak, és közben a fiókok félig kicsúsznak, és aztán vissza a helyükre, és megint ki, és megint vissza, mindegyik fiókba más van, az egyikbe gyógyszeres üvegek, a másikba cipőkanalak, a harmadikba rézkilincsek, a negyedikbe madártojások, az ötödikbe csengők, a hatodikba legyezők, a hetedikbe újságkivágások, a nyolcadikba csavarok és szegek és csavarhúzók és kalapácsok, a kilencedikbe zsebórák és karórák és mandzsettagombok, a tizedikbe kicsi kávécsészék és még kisebb pálinkás poharak, és mindegyik fiók másképp zörög, bong, csattog, és csörög, pont olyan, mintha a fiókok elején a magónira csavarozott nagy oroszlánfejek énekelnének morogva, mert mindegyik fiókon egy tátott szájú bronz oroszlánfej van, mindegyik egy kicsit másabb, mint a többi, de most egészen egyformák, mert lobogó sörénnyel, morogva énekelnek, és hallom, hogy Nagyapa se nevet már, hanem ő is morogva, vadul énekel, azért mert ő a Főoroszlán, és én is pont úgy morgok már, ahogy ő, mert én meg a Főoroszlán legjobb barátja vagyok, de az is lehet, hogy én vagyok a Főoroszlán és Nagyapa a Főoroszlán legjobb barátja, egy régi-régi éneket énekelünk, nem tudom, hogy miről szól, de az biztos, hogy benne van, hogy mi nem félünk senkitől, és nem félünk semmitől, a széltől se, a holdtól se, a naptól se, a sötéttől se, bátrak vagyunk, és nagyon nagyok, és a hangunk, az nagyon szép, és nagyon messzire hallatszik, és én tudom, hogy mindenki hallja, mindenki az egész blokkban, az egész negyedben, az egész városban, mindenki, még az a hülye énekóvónéni is.