Kedvencem az irodalom
Magamról
Magyar szakos tanárként legjobban az irodalom érdekel, de nem zárkózom el a társművészetektől sem. A festőművészek alkotásai ugyanolyan gyönyörködtetőek számomra, akár Ferenczy Noémi gobelinjei. Ha böngészni támad kedvem a neten, kortárs novellák után kutatok, így aztán Dragomán György, Szabó T. Anna, Grecsó Krisztián, Háy János stb. legújabb megjelent műveivel már sikerült találkoznom. Ezekből közlök most ízelítőt.
Grecsó Krisztián
Orosz nyár
Micsoda orosz nyár van, mondta Etelka néni a Lehel piacon, én meg néztem rá, méltósággal, de szomorúan. Etelka néni halott és kopasztott kakasokat árul, adni kell a szavára. Orosz nyár, csókolom, olyan nincs is. Etelka néni szerint van, akaratos, szeszélyes és gonosz: ilyen az orosz nyár. Én mindig bírtam az orosz végtelenséget, mondom az asszonynak, a halas felől valaki beszól, hogy most szoknom is kell újra. Szokom én. Legyen. Ezentúl a Radnóti sarka egyversztányira van tőlünk, és mintha a Pikolóban tegnap láttam volna Turgenyevet. Megszólalásig úgy nézett ki, mint egy tatár herceg. Usanka volt a fején.
Elindulok haza a Gogolon, semmi metafora, tényleg, a jobb oldalon, a második ház második emeletén van egy érzéki terasz, meghódította a borostyán és a leander, azt nézem mindig, magányos lehet az asszony, aki ápolja, fésülgeti, rajzolja, festegeti a növényeket, mintha nem is lenne valóságos az a balkon. Vajon hová lett a férje? A felesége elől menekülő Tolsztoj grófra gondolok. Rázzák a haragoszöld lombjukat a betonnal szegélyezett városi akácok, mintha le akarnák dobni. Gyuszi, a csapos azt mondta tegnap a Pikolóban, hogy szerinte a vakvezető kutyák kiképzésében az lehet a legnehezebb, hogy meg kell tanulniuk térképet olvasni.
Még haza sem érek, egy régi, népfürdős este jut az eszembe. Az is orosz nyár volt, mosolygok magamban, hamis volt, mint a tajgai romantika. Sétahajók csobogtak a Dunán, a rózsaszirmokat formázó meleg vizes medencében álltunk, Annával meg Gáborral. Átmásztunk a kerítésen. Gábort sokkal jobban szerették a lányok, mint engem, és szerintem Anna is sokkal jobban szerette, mint engem, de Anna velem érkezett, és a hivatalos verzió szerint, már ha van a reménykedésnek hivatalos verziója, belém volt szerelmes. Gábor cingár volt, de már egyetemistának is sármos, én meg szakállat hordtam, és úgy néztem ki, mint egy házinénijével vívódó Dosztojevszkij-hős. Ott, a rózsaszirmokat formázó medencében lettem férfi. Csalódott, szomorú. Ezek szerint orosz. Gábor megkérdezte, hogy hárman lehetne-e. Megfontolnánk- e, hogy beadja a testét a közösbe, de én még tiszta voltam és szerelmes, nem értettem a kérdést, csak reménykedtem, mint a mesterét elvesztő Aljosa Karamazov. Hogy ettől mégis megkímél a Teremtő.
Hazaértem, kiléptem a teraszra, reménytelenül fölöslegesnek éreztem magam, mintha Nyikolaj Gavrilovics Csernisevszkij formázta volna a napom. Mégiscsak igaza van a királynak, száműzni kell a magamfajta nyeszlett libsit a tajgákra. Gyuszi azt mondta tegnap a Pikolóban, hogy nincs még elég ráncom, nem vagyok gyűrött, nézzek csak körül, minden szerkesztő és kritikus sokkal elhasználtabb, a férfiban az a jó, ha patinás. Az sem baj, ha nem működik olyan flottul, annál nagyobb az asszony öröme, ha összejön valami. Bólogattam, igazat adtam neki, pedig alig negyed órával korábban megfogadtam, többé nem hallgatok rá. Szerinte egy vakvezető kutyának elég, ha megmondod a címet, és oda megy.
Anna állt mellettem, és éreztem, hogy jobban kívánja azt a cingár férfit, mint engem. És ha bevennénk a buliba, akkor én lennék a harmadik, igazából ők szeretnék egymást, és én asszisztálnék, mint valami megtűrt cipészsegéd. Félóránként kerültek egyet a dagályos biztonsági őrök, lebuktunk, amikor jött az őr. Összemosolyogtak, és csak most jöttem rá, hogy ez így még rosszabb volt, mert az a rozoga kufirc nem ért volna annyit, mint egy ilyen pillantás. Hajladoztak a népfürdő nyárfái, mintha tangóznának. Szemben meg csak álltak a mogorva, sötét hegyek. Anna annyira kívánta Gábort, mintha Puskin költötte volna mellém, „én írok levelet magának”.
Gábornak azóta felesége van és két gyereke. A múltkor bejött a Pikolóba, és azt mondta, hogy boldog. Két sörrel később meg, hogy boldogtalan. A felesége védőügyvéd, és egészen odavan a szerb maffiózókért meg a koszlott alakokért, hogy azok micsoda férfiak. Elmentünk a Pozsonyiba, mellette a kávézó tele volt gyönyörű nővel; kiknek jutnak ezek, kérdezte Gábor, kanalaztuk a gombócot a levesből. Gábor felesége szerint a börtönben csupa kemény és izgalmas férfi van, velük történik valami. Oblomovok vagyunk, mondtam én, és arra gondoltam, kár volt fölkelni. Aludni kéne, örökké, négyszáz oldalon át csak aludni, és akkor nem lenne baj. Mi van ezekkel, kérdezte gyanakodva Gábor. Kikkel, néztem rá. Az oroszokkal, mondta, mindig velük jössz. Elnevettem magam, hirtelen kedvem lett volna elmondani az egészet, az orosz nyarat, meg hogy újra felesleges vagyok, de annyira átéltem az önsajnálatomat, hogy el is ment a kedvem az egésztől. Gogol, mondtam. Mi van vele, kérdezte Gábor. Azt írta egyszer, mondtam, már nem emlékszem, hol, hogy „nem az a jó vitéz, aki ha veszély van, nem veszti el a bátorságát, hanem az, aki a harcok szüneteiben sem unatkozik”. Tényleg ezt írta, kérdezte. Tényleg, mondtam. Az jó, mondta ő. Annáról nem beszéltünk. A férfi, ha fáj neki, vagy ha orosz, hallgat. Ittunk.
Háy János: Házasságon innen és túl
Lánc (részlet a kötetből)
A nő belehajolt a férfi szájába, mint a cirkuszban az oroszlánidomár, hogy országnak-világnak megmutassa, na lám, mennyire jólnevelt is az én kis leóm. Most leharaphatnám a fejét, jutott a férfi eszébe, aztán megrémült, ahogy elképzelte a nyakerekből fröcsögő vért. Meg az is rögtön felvetődött benne, hogy a fájdalomtól ugyan megmenekülne, de ki csinálná meg akkor a fogait, amelyek igencsak rászorulnak a felújításra. A nő kiemelte a szájból s megint látótávolba helyezte a fejét. Nézte a férfit, aki éppen a vonásait rendezte, hogy a kifacsart arcizmokat megint szokott állapotba juttassa, hogy az arca újra arc legyen, s ne egy eltorzult farsangi maszk. Képtelenség, gondolta a férfi így a vonásait pakolászva, hogy szerelmi viszony alakuljon ki egy fogorvosnő és a betege között. Ha a beteg legyűri az elemi rettegést, s nem úgy néz a fogorvosnőre, mint egy hóhérra, hanem a nőt látja benne, ami önmagában óriási, s mondhatni egészen ritka dolog. Ha ez meg is történik, akkor is ott van még a nő, akiről nehéz elképzelni, hogy egy általa eltorzított küllemű alak iránt bármilyen érzelmet tápláljon. S ha mindezen gátak ellenére mégis kialakul valami, az érzéstelenítés miatt az első csóknál bukik a történet, amikor a férfi a megmerevedett nyelvével ügyetlenkedik, mintha egy román sörnyitót akarna a fogorvosnő szájába lökni.
Mire a fogorvosnő mondta, hogy valójában nincs más megoldás, csak ez a kicsi konstrukció, mondhatni – ha a művészetek felől közelítjük meg – kompozíció a jobb kettes és a hatos között, mely fogak a lecsiszolást követően afféle pillért képeznek majd. Holnap el is kezdhetnék a munkát.
Hol vannak a kurucok – törte a fejét a férfi –, szabadságon vannak, vagy nincsenek is kurucok? A kurucok léte történelmi tévképzet? Thaly Kálmán találmánya? Hol van az a nép, amelyik alig húsz éve trónjától fosztotta a trónra tolakodó fiatal császárt, s az egész Habsburg-pereputtyot?
A koronázási domb a pesti oldalon volt, márványkorlát övezte a tetején. A magyar vármegyék földjéből emelték. Ki volt adva parancsba, hogy minden vármegye hozzon oda a maga földjéből egy szekérderékkal, ám egyes megyék beintettek, erre a szervezők is beintettek. Ugyan kinek tűnik fel, hogy egy tucat megye földje hiányzik, volt így is épp elég. Az uralkodó felkaptatott a dombra és a négy világtáj felé intett a kardjával, hogy megvédi az ő nemzetét. De kitől védi meg? Saját magától? A negyvennyolcas hőseitől? Hogy van ez? Ott kezdődött valami alapvető zűrzavar, egy kis nemzeti káosz, amiben elkeveredtek az emberek, s azóta sem tudni senkiről, hogy ki kicsoda, gondolta a férfi, s az ország tulajdonképpen a mai napig gazsulál ennek a nem túl szimpatikus királynak. Merthogy az ott, az a pár évtized, mondhatni, fénykora volt az országnak. S ez a fénykor feledteti a háborút, amibe beletorkollt, Trianont, amibe a háború torkollt, Horthyt, amibe Trianon torkollt, s így folytathatnánk tovább. S a királyon keresztül a mai napig gazsulálunk annak az uralkodócsaládnak, aki ízléstelenségével megfertőzte Közép-Európát, a tolakodó paloták, a ronda bútorok, ócska dizájnfestmények megrendelőinek. Persze, vágott saját gondolataiba a férfi, minden uralkodóra jellemző az ízléstelenség. Lehet, hogy csak akkor lehet valaki uralkodó, ha abszolút nem rendelkezik semmiféle ízléssel. Esetleg ez az egyik legfontosabb tulajdonság, amit ellenőriznek a királlyá koronázás előtt. Aztán az évszázadok során kialakultak ezek a már genetikailag is ízléstelen családok, mint a Habsburgok. Elképzelte, ha most királyság lenne, az esztétika tanszék tanárainak kiadná a parlament utasításban, hogy vizsgáztassa le a várományos uralkodót, hogy biztosan semmiféle esztétikai érzékkel nem rendelkezik. A vizsgálat eredményét Bacsó Béla tanszékvezető foglalná össze egy mindenre kiterjedő elemzésben, amely elemzés biztosítja a magyar rendeket, hogy nem kell tartani a jövendő királytól, az esztétikum számára érvényes tárgyakat még reflektorral sem veszi észre.
A Habsburgokkal próbálta kiverni a hidat a fejéből, amit majd a fogorvosnő beleültet a szájába, ahogyan Széchenyi ezt itt Buda és Pest partjai közé, mert kötés kell, a két város között. Egy levélben, bár még a hídnak csak terve volt, már az egységes városról beszél, aminek nevét, Bukaresthez hasonlatosan Budapestnek nevezhetnénk. Széchenyi tulajdonképpen ezzel a hídépítéssel elindította azt a határainktól pár száz kilométerre népszerű s a magyarok számára zsigerileg sértő földrajzi tévképzetet, hogy Bukarest és Budapest tulajdonképpen ugyanaz a város, ebből következően a románok és a magyarok sem különböznek egymástól. Magyarán, amikor a romániai magyarság problematikájáról esik szó, egyes nyugati lakók számára már maga a felvetés is teljességgel abszurd, hogy lehetne ilyen konfliktus – kérdezgetik, akkor, amikor ez ugyanaz? Skizofrénia? Lehet, hogy vannak skizoid nemzetek is?
Az autó lassan araszolt a híd felé, épp a hídtorokba fordult, ahol rendőrök őrizték a buszsávot a kósza autósoktól, akik szabály ide, szabály oda, s hiába, hogy a buszon hány utas sajtolódik össze, hiába hogy más népek ott sorakoznak a körforgalomban, ezek az autósok csak tepernek előre a buszsávban a sokmilliós terepjáróikkal és sportkocsijaikkal, mert nekik jár ez az előny, ők különbek, mint mások.
Késő délelőtt van, a nap aligferdén vetül a hídra s a Dunára, megcsillan a törtető autós fejebúbján, amint odahajol a rendőrhöz, hogy lepénzelje. A rendőr pedig, hogy nem, pénzért nem tekint el a büntetéstől, ha volna valami baj, mondjuk, szegény édesanyja volna beteg, akkor talán. De nem is tudja elképzelni, hogy az efféle autósoknak legyen édesanyja. Vagy már beadta valami intézetbe, ahol milliókért ápolják, s a fickónak nem kell odadugnia többet az orrát sem, mert elég a pénz. Az asszony pedig csak arra gondol, hogy mennyi dolga lehet az ő fiának, mi lehet a foglalkozása, hogy annyira nem tud kiugrani ide a fővárostól alig 15 kilométerre lévő intézménybe. Nőhöz megyek, erősködött az autós, hogy neki sietni kell, mert vissza kell érkeznie időben, ukránokkal van egy megbeszélése, s az ukránokról mindenki tudja, milyenek, nem szabad megvárakoztatni őket. Addig neki be kell ugrania egy nőhöz, s hogy a rendőr is férfi. Igen, mondta a rendőr. De én nem, szólt közbe a másik rendőr, aki éppen nő volt és meghallotta e szapora magyar fajta, a magyar törtető szavait. Aztán feljelentés következett, a vitára egy gyalogos figyelt fel. Egy gyalogos, aki már hajnalban, még be sem indult a forgalom, átvágott a hídon, hogy bejárja a pesti piacokat, hogy ellenőrizze, hol mennyi az olcsó bor ára, s megnézze a haverjait, akik esküsznek az általuk látogatott söntésekre. Immáron visszafelé baktatott. A gyalogos, aki oly megszokott része volt ennek a hídnak, mint a kőoroszlánok, hiszen minden reggel át és vissza, híres költő volt, igazi király az ő birodalmában (II. Dezső), ám ez nem látszott rajta. Inkább volt hasonlatos azokra, akiknek nincs lakhatása, sem ebben a városban, sem sehol az innenső világban, hanem csak az egeken túl. Pillanatra felfigyelt a vitára, aztán rákanyarodott a hatalmas láncszemek melletti járatra, onnét nézte a vízen játszó napot, s a hajókat, ahogy messze-messze húzzák hatalmas testüket.
Az autós nagyot káromkodott és bevágta a terepjáró ajtaját, s hogy megszívjátok még, mert haverom van a béemben, mondta, aztán besorolt a többiek közé.
...............................................................
Grecsó Krisztián
Anyám első süteménye
Nem hatlapos volt, hanem isler. És nem elrontotta, csak újra fogalmazta. Más viszonyrendszerben, más bolygók között, ha délen van észak és északon dél, talán finom is lett volna. És különben is: ki mondja meg, mi a finom? Finom az, ami érdek nélkül tetszik? Nekem akkor is a legszebb süteményes emlékem, és a legtöbbet azóta is ezen nevetünk. Anyám islere volt az egyetlen sütemény, aminek emléke évtizedeken óta él, anyám islere, elég ennyit mondani a családban, és huncut mosoly húzódik mindenki szája, összevillannak a szemek.
Anyám islere szűz volt. Pontosabban édesanyám volt korábban érintetlen a cukrászkodástól. Nagyon fiatalon szült, ezért főzni is az anyósától tanult, a cukrászkodás pedig érzékeny terület maradt. Egy gonosz, titokzatos fekete folt, a sütés bermudaháromszöge. Hét-nyolc éves lehetettem, már emlékszem rá, hogy édesanyám elhatározza, legyőzi a kishitűségét és a süteményekkel szemben érzett túlzott tiszteletét, hogy ennyire fájdalmasan titkos dolog számára a kőtttészta, a hatlapos.
A nyolcvanas évek elején az isler volt a sztár. És anyám rögtön a csúcson akart indítani. És különben is, mi abban a bonyolult? Két kerek tésztalap, közte sűrű lekvár, mindez vastagon nyakon öntve csokival. Ennél egyszerűbb öröm nincs is. A tésztalapokhoz adott néhány tippet a Nők Lapja, és a csokiolvasztást trükkjeit is elárulta Lajos Mari, úgyhogy édesanyám jókedvűen és önbizalommal fogott a sütéshez. Mindjárt nyolc személyre, megduplázta az adagokat, jön a húsvét, jó lesz kínálósnak, ez lesz az első év, hogy nem bolti vacakkal kell traktálni a locsolókat.
Gyerek voltam, a sütés ténye nem izgatott. Nem tudom, közben ráncolta-e a homlokát, amikor mégis kétségei lettek az expedíció sikerét illetően. Hogy voltak-e hullámvölgyek, és újabb nekilendülések. Egy dolog biztos: az eredmény gyönyörű lett. Hatalmas, feketén izzó napkorong, a bolti isler duplája, olyan volt, mint egy óriási, feszített tükrű, ragyogóan fekete csoki-tó. Nem szabadott azonnal megkóstolni, meg kellett várni apámat. Együtt ültünk le vacsorázni, és édesanyám félszegen, az alkotó leplezett izgalmával tálalta föl az estebéd után a sütit. Apám nagyot kurjantott, megcsiklandozta anyámat, úgy nevetettek, mint akik évek óta nem látták egymást. Ej, a végén még igazi háziasszony lesz belőled! Együtt, szinte egyszerre haraptunk bele a pimaszul kívánatos, méltóságos islerbe.
Bolyongtak a szemgolyók, fel és le, körbe-körbe, keresték a helyüket. Azt sem tudtuk, hová nézzünk. Hogy most mi legyen. Hogy ez mi. Lenyeltem a falatot, még egyszer ránéztem a gyönyörű islerre, igen, isler, és olyan szép, mint a nap. Nem hittem a saját ízlelőbimbóimnak, ez a romlott fűrészpor íz rendszerhiba, dejavű, ennek a csokis csodának nem lehet olyan íze, mint az összefosott futóhomoknak. Beleharaptam megint, felnéztem, ekkor tört ki apámból a gonosz, féktelen kacagás.
Szegény anyám dacosan megette, azt mondta, neki ízlik. Fegyelmezetten ette, közben azért forgatta, nézegette ő is, hogy milyen szép. És igen, szépek voltak, ráadásul fiatal háziasszonykodásának első szülöttjei, nem volt szíve kidobni őket.
Minden locsolót megkínált velük. Volt bolti hatlapos, bolti keksz és isler. Az isler gyönyörű és házi. Hm. Nem volt kérdés, hová nyúltak: mindenik férfi vett belőle. Azon a húsvéton imádtam otthon lenni, nézni az arcukat. A meglepetést. Ahogy fegyelmezik magukat, megfeszül az arcizmuk, rágnak, nézik a süteményt, forgatják, és nem akarnak hinni a szájuknak. A részegebbje aztán megkérdezte anyámat, hogy ez most komoly-e. Ez most direkt volt? A józan szomszédok fegyelmezetten megették, aztán sietve búcsúztak, nehogy még egyet enni keljen. Guggolós islert sütöttél anyukám, mondta apám, és nem bírta abbahagyni a nevetést. Gúggolva jártak utána az ablakunk előtt, nehogy behívja őket.
A dacos csoki-tavak még napokig ott virrasztottak a konyhában. Aztán egyik reggel édesanyám elnevette magát, ez a sütemény tényleg borzasztó, mondta, és kivitte a maradékot az éhenkórász kutyának. Az eb megette a vasat is, és az édességet különösen szerette. Habzsolva, szinte fulladva harapott bele az elsőbe: rágta, falta, rágta, falta. Néhány másodpercig. Aztán mintha lassult volna a lejátszás. Egyre komótosabban rágott. Lehajtotta a fejét, úgy nézett föl, szégyenkezve a szeme sarkából, amikor kifordult a szájából az első falat. Egymásba kapaszkodtunk anyámmal úgy nevettünk. A kutya sértetten fölemelte a fejét, mintha most értette volna meg, milyen gonosz tréfa áldozata lett, aztán addig rohangált dacosan, míg bele nem taposta az egészet a földbe.
Manapság, amikor anyám isteni bejglijét, hatlaposát eszem, miközben dicsérem, néha még kuncogok kicsit – eszembe jut, ahogy a sértett tacskó islert dagonyázik az udvaron.
..........................................................................................................
Dragomán György
Az oroszlánkórus
Nagyapa megkér, hogy húzzam fel szépen a gramofont.
Majdnem mindig, amikor bemegyek hozzá, megkér. Nagyapa nem tud rádiót hallgatni, se tévét nézni, azt mondja, fáj a feje mindentől, ami árammal működik, egyedül csak a gramofont tudja hallgatni, ott a kisasztalon, a füles fotel mellett, Nagyapa nem tud felállni, de ha áthajol a karfán, akkor ő is eléri, és fel tudja húzni magának.
Senki másnak nincs gramofonja az egész blokkban, az egész negyedben, de még az egész városban se, egyedül csak az én nagyapámnak, azt mondja, azért, mert a gramofonok kimentek a divatból, amikor bejött a villany. Egyedül csak az a kár, hogy csak egyetlen egy lemeze van hozzá, egyetlen egy dallal, amelyik a nagy fákról meg a fekete erdőről, meg az eltévedésről szól, legalább ezerszer meghallgatta már, de az is lehet, hogy egymilliószor, és én is nagyon sokszor meghallgattam már vele, mert majdnem mindig, amikor bemegyek hozzá, megkér, hogy húzzam fel szépen, pont úgy, ahogy most, csak az a baj, hogy most énnekem egyáltalán nincsen kedvem felhúzni se, meg hallgatni se, mert nagyon rossz napom volt, mert az énekóvónő, amelyik nem a rendes óvónénink, hanem a kórusos, azt mondta, hogy botfülem van és hamisan énekelek, de annyira, hogy az egész kórust elrontom, mert kihallatszik belőle a hangom, az egész felső csoportból egyedül csak az enyém, és most nincs ideje külön foglalkozni velem, mert nagyon készülünk az ünnepségre, úgyhogy az lesz a legjobb, ha nem is énekelek egyáltalán, hanem csak tátogok, úgy, mintha néma lennék, és én hiába mondtam neki, hogy nem akarok néma lenni, azért, mert nem vagyok néma, azt mondta, hogy akkor is csak tátogjak, ezt nem akarom elmesélni Nagyapának, de a gramofont se akarom felhúzni, megfogom a réz fogantyút, de nem forgatom meg, nem bírom megforgatni.
Nagyapa akkor megkérdezi, hogy mi a baj, én nem akarom elmondani, csak nézem a fekete lemezen a csillogó barázdákat, és aztán azt kiáltom, olyan hangosan, amilyen hangosan csak tudom, hogy utálom a zenét, és meglököm a gramofont, úgy, hogy majdnem leesik a kisasztalról, és attól, hogy le fog esni, úgy megijedek, hogy sírni kezdek, azt sírom, hogy utálom a zenét, utálom-utálom-utálom.
Aztán egyszer csak már a Nagyapa ölébe vagyok, nem tudom, hogy kerültem oda, nem éreztem, hogy megfogott, azt se, hogy felemelt, úgy tart, mint akkor, amikor lovast szoktunk játszani, csak most nem a lovak hangját utánozza, hanem azt mondogatja ő is, hogy utálja, utálja, utálja, de hallom a hangjában, hogy nevet, tudom, hogy rajtam, úgyhogy ettől még dühösebb leszek, de Nagyapa úgy nevet, hogy az egész füles fotel remeg és rázkódik, kopog a padlón a négy nagy oroszlánlába, és a kopogás végighullámzik a padló deszkáin, mintha földrengés lenne, elér egészen a sokfiókos mahagónikomódig, aminek a tetején Nagyapa kupái meg serlegei vannak, és a serlegek összekoccannak, és megkondulnak, és közben a fiókok félig kicsúsznak, és aztán vissza a helyükre, és megint ki, és megint vissza, mindegyik fiókba más van, az egyikbe gyógyszeres üvegek, a másikba cipőkanalak, a harmadikba rézkilincsek, a negyedikbe madártojások, az ötödikbe csengők, a hatodikba legyezők, a hetedikbe újságkivágások, a nyolcadikba csavarok és szegek és csavarhúzók és kalapácsok, a kilencedikbe zsebórák és karórák és mandzsettagombok, a tizedikbe kicsi kávécsészék és még kisebb pálinkás poharak, és mindegyik fiók másképp zörög, bong, csattog, és csörög, pont olyan, mintha a fiókok elején a magónira csavarozott nagy oroszlánfejek énekelnének morogva, mert mindegyik fiókon egy tátott szájú bronz oroszlánfej van, mindegyik egy kicsit másabb, mint a többi, de most egészen egyformák, mert lobogó sörénnyel, morogva énekelnek, és hallom, hogy Nagyapa se nevet már, hanem ő is morogva, vadul énekel, azért mert ő a Főoroszlán, és én is pont úgy morgok már, ahogy ő, mert én meg a Főoroszlán legjobb barátja vagyok, de az is lehet, hogy én vagyok a Főoroszlán és Nagyapa a Főoroszlán legjobb barátja, egy régi-régi éneket énekelünk, nem tudom, hogy miről szól, de az biztos, hogy benne van, hogy mi nem félünk senkitől, és nem félünk semmitől, a széltől se, a holdtól se, a naptól se, a sötéttől se, bátrak vagyunk, és nagyon nagyok, és a hangunk, az nagyon szép, és nagyon messzire hallatszik, és én tudom, hogy mindenki hallja, mindenki az egész blokkban, az egész negyedben, az egész városban, mindenki, még az a hülye énekóvónéni is.